A szekunder szégyen fogalmáról először mindössze néhány éve hallottam, valamilyen beszélgetésben említették, és mivel ott se értette mindenki, el is magyarázták, mi ez. Nálunk állítólag 2017 óta terjedt el egy angol kifejezés fordításából.
Azt hiszem, ezek olyan esetek, amire azt szokták mondani vagy gondolni: én kérek elnézést. Amikor jelenlétünkben valaki olyat tesz, úgy viselkedik, hogy mi szégyenkezünk miatta, pedig esetleg nem is ismerjük az illetőt.
Nekem most hirtelen két eset jut eszembe, amire illik a szekunder szégyen kifejezés. Amikor egyetemi előadás közben, jó negyedórás késéssel becsörtet valaki, és teljes nyugalommal megkeresi a számára legalkalmasabb helyet. Nem ül le a legközelebbi székre, hogy minél kisebb feltűnést keltsen, hanem pofátlanul jön-megy, keresi a helyét, meg sem próbál láthatatlanná válni. Volt egy tanárunk, akit láthatóan nagyon zavart minden elkésett hallgató, ezért minden alkalommal elhallgatott és megvárta, amíg az illető leült - miközben az fel sem fogta, hogy miatta van csend. Rettentően zavaró volt a helyzet, idegesítő volt az a feszült csend, és igen, volt az emberben egy bizonyos fajta szégyenérzet.
A másik eset hasonló: szintén oktatási intézmény, szintén előadás, remek előadó, figyelmet lekötő téma és lebilincselő előadásmód. És akkor megszólal egy telefon. A tulaj rémülten ragadja meg, azt hinnéd, kinyomja, és csend lesz, de nem, csak zenél és zenél tovább. Már minden körülötte ülő noszogatja, mire kétségbeesetten megszólal: "nem tudom kikapcsolni!" Előadónk nagyvonalúan kezelte a helyzetet, tett valami vicces megjegyzést, mégis nagyon kellemetlen volt. Bennem a szekunder szégyen érzéséhez ilyenkor bizonyos fokú harag is társul az illető iránt, aki ilyen ostoba módon megzavarta az élményt és persze az előadót is, holott minimális odafigyeléssel - nevezetesen, hogy mielőtt leül, kikapcsolja azt a nyüves telefont - elkerülhette volna a kínos helyzetet.
7 megjegyzés:
Kutatok az emlékeimben, miután elolvastam a bejegyzésedet. Nem jut eszembe semmilyen ehhez hasonló eset, amire emlékezhetnék.
Azt sem tudom eldönteni, hogy nem tudok már visszaemlékezni a környezetemben történt dolgokra, vagy nagyon figyelmetlen voltam ezzel kapcsolatban régen. Lehet, hogy nincs is mire emlékeznem, mert valóban nem voltak.
Ilyen gondolatokkal foglalkoztatom az agyamat. Az hogy nem tudok emlékezni, vagy a figelmetlenségem hiánya nem megnyugtató dolgok.
Nem is rágódom tovább rajta, megyek inkább TV-t nézni. :)
Nen biztos, hogy ez felejtés, vagy figyelmetlenség, hanem talán nem tulajdonítottál jelentőséget az esetnek.
Pedig érzékeny voltam mindig az ilyesmikre, és zavaróként is hatottak rám. Lehet, hogy utólag most nagyobb jelentőséget tulajdonítok nekik, mint akkor, mikor közben az ellenérzéseimet is megélve velük kapcsolatban voltam.
Nem tudom a választ, csak azt, hogy nem szeretnék ilyen helyzetek átélni, mert elfogadásuk ellenkezik a személyiségemmel, és a már belém épült, általam elfogadott érzéseimmel.
Sok sok évvel ezelőtt egy egynapos, buszos, afféle bevásárló úton voltam, talán bőrkabátot vettem, de nem is ez a lényeges. Sokan piacra szánt dolgokat vettek nagy tételben. Hogy kisebb helyen elférjen a buszon, a harisnyás dobozokat százával, tán ezrével is, egy szép kis téren szórták el. Ma is látom azt a nagy rózsaszín papírhegyet magam előtt. Szégyelltem, hogy a honfitársaim ilyen képet festettek rólunk, magyarokról 😳
Mégis eszembe jutott valami. Ausztriában az utak mentén magyarul is ki van írva, hogy: Ne szemetelj!
Vajon milyen tapasztalatok késztették az osztrákokat arra, hogy ezt a felszólítást magyarul is kiírják. Szégyen rám nézve akkor is, ha én nem teszem.
Nekem is eszembe jutott valami. 1982 nyarán a leningrádi repülőtéren egy kisebb váróteremben ültünk hárman magyarok, amikor betódult egy magyar turistacsoport és egyikük észrevette, hogy az egyébként egykopejkás(1 kopejka!!!) vízautomatába nem kell pénzt dobni. Éktelen kiabálással adta tudtára a többieknek, hogy "ingyen adja, ingyen adja!" Mi hárman mélyen hallgattunk, nehogy kiderüljön, mi is magyarok vagyunk. Mélységesen szégyelltük magunkat.
Nekem sajnos friss, ropogós szekunder szégyen-emlékem van, ahogyan országunk vezetői és sleppje maga-sapikat markolászva autogramért állt sorban a narancs bácsi asztala mellett. Megelőzhető lett volna? Igen. Fel sem fogták, mennyire kínos? Igen. Nem magyarázom.
A szekunder szégyenérzet akkor alapos, ha jó idő elteltével is haragszol (és/vagy kínodban nevetsz), ha eszedbe jut.
Megjegyzés küldése