Egy régi bejegyzésem abból az alkalomból, hogy idén a január tizenkettedike ismét hétfőre esik, ugyanúgy, ahogy ama bizonyos sokat emlegetett ezerkilencszáznyolcvanhetes nagy havazás idején. Ezt tehát 2017. január 12-én írtam:
Harminc évvel ezelőtt (őrület még kimondani is: harminc év!) 1987. január 12-dike hétfőre esett és arra ébredtünk, hogy nincs közlekedés. Akkor már vagy két napja szinte folyamatosan esett a hó, aztán hétfő reggelre elállt, de a mínusz tizenvalahány fok a magas hóval együtt megbénította a várost. Nekem bizonyos okból a Bosnyák térre kellett volna mennem reggel 8-ra, ami tekintve, hogy Rákosliget felől sem járt a busz befelé a városba, lehetetlen volt. Odatelefonáltam, az az egy szem ember, aki eljutott oda, megnyugtatott, ott lesz délutánig, majd ha tudok, menjek.
Nagyon nagy volt a csend. Egész délelőtt tisztogattam a havat a teraszról, a lépcsőről, a ház körüli betonjárdáról, meg az utcáról is (saroktelek volt, jó sok méternyi járdával) és körös-körül minden utcából a hólapátolás jellegzetes zörejei hallatszottak. Ha egy-egy ember szemtávolságba került, nevetve kiabáltunk át egymásnak, a hó felerősítette a hangokat. Akkor még szerettem havat lapátolni és a nagy havat taposni, valami semmihez se hasonlítható hangulata volt a havas reggeleknek, ez pedig még a szokásosnál is különlegesebb helyzet volt.
Körülbelül dél lett, amikor nekiindultam befelé a városba, addigra elkezdtek araszolgatni a 76-os buszok. Nem emlékszem, mennyi idő alatt értünk az Örs vezér térre és hogy aztán hány percig vonszolódott a 32-es busz a Bosnyákig, de egyszer valamikor odaértem. Majd pedig kezdődött minden visszafelé. Ebből már csak arra emlékszem, ahogy a Bosnyákon állunk sok-sok emberrel együtt a buszmegállóban, amit egyébként csak úgy hozzávetőlegesen, emlékezetünkre hagyatkozva lehetett belőni, mivel a járdaszegély nem volt sehol, az úttest és a járda, ameddig a szem ellátott, egyetlen nagy, összefüggő hómezőt alkotott. És ott is csend volt, nagy-nagy csend. Autó egyáltalán nem mutatkozott, a busz pedig csak nagyon sokára került elő. De valahogy hazajutottam.
Azokból a napokból csak ez a két fekete-fehér fotóm maradt, Buksi kutyánk négyhónapos volt és a legmagasabb hókupacokon bukdácsolt keresztül-kasul.
Azokból a napokból csak ez a két fekete-fehér fotóm maradt, Buksi kutyánk négyhónapos volt és a legmagasabb hókupacokon bukdácsolt keresztül-kasul.
 |
| Ilyen magas hóhegyek voltak a kertben és az utcán is |
 |
13 megjegyzés:
Az hó elindítja az emlékezéseket sokakban, benned is és bennem is.
Hogy mikor, már nem tudom, de kora reggel munkába kellett mennem, a buszok viszont nem jártak a nagy hó miatt. Én jóval korábban elindultam a járda helyett az út közepén menve, minden lépéssel küszködve a széllel is. Nem késtem el, de hazajönni már nem tudtam.
Te is egy küzdelmes napról számoltál be arról a napról. Volt benne terasz tisztítása, eljutás valahova és nehéz visszaérkezés. Volt aki egyedül vállalt egy ott maradást mások helyett, mert ő valahogy eljutott oda, ahova kellett.
És volt nagy csend is, nagy-nagy csend, ahogy írod.
A nehézségével együtt szép a történeted.
Az volt az érdekes így visszagondolva, hogy élveztem. Pedig majd' megfagytam a hosszú kint töltött idő alatt, órákig utaztam, és mégis valami összehasonlíthatatlan hangulata volt, amit jó felidézni.
Mert valóban szép és élvezetes is volt akkor, és nem csak a mostani visszaemlékezés tette azzá.
És, nem mellesleg, 39 évvel fiatalabb voltam! Most az előbb kénytelen voltam elmenni öt percnyi járásra a szomszédos utcába, és szentül eltökéltem, hogy ezután csak akkor megyek ki, ha minden elolvadt. Nem nekem valók a téli utcai körülmények.
Én csak a boltig mennék ki, ha mennék. De tegnap mindent bevásároltunk erre a hétre, és bent maradok. Bár az utcánk hómentes a boltig és mégis.
Tudom, hogy nem neked valók a körülmények, de ahogy olvasom, menned kellett. Sajnálom!
De megúsztam, épségben hazaértem, ez mindig öröm. Viszont ha éjszakától és holnap is erre az összevissza csatakos, fagyott hótömegre ráesik az ónos eső, ahogy jósolják, akkor tényleg mozdulni se lehet majd.
Hajnal óta esik, valami ónos eső, kásás hószerű...Rettegve lehet kimenni. (Muszáj volt) Szerettem a telet, is, kb 60 évvel ezelőttig. 🙄
Fél szóból is megértjük egymás problémáit, mi kb. egykorúak... Szerencsére újra lehet közlekedni, sőt parkolni is közelebb a házhoz, így egyelőre még elmehetek újra bevásárolni és cipekedni se muszáj messziről (néha ismeretlenek is beszálltak segíteni!...) De messze még a tél vége!... S ami azelőtt nem volt probléma, most Himalájaként magasodik elénk...
Itt reggelig havazott, délelőtt ónos eső esett, most talán elállt. De mivel mínusz öt fok van, nemigen fog olvadni. Legyen tavasz!
És a sok Himalája csak szaporodik, szaporodik...
Esik most itt az eső a -1 fokban, és a netet olvasva látom a figyelmeztetéseket, hogy csak óvatosan vagy el sem indulva közlekedjünk.
Persze, tehetik ezt azok, akiknek nem kell kimenni!
Én ma megtehetem, és hálás is vagyok ezért.
Arra nem is emlékeztem, hogy hétfő volt - köszi!
Aznap iskolába mentem. 15 percre volt a suli tőlünk, több, mint fél órát gázoltam a (nekem) combig érő hóban az úttesteken. Ott ki volt írva, hogy hószünet van.
Valahogy mindkettőnek külön örültem - hogy a hóban gázolhattam, és hogy suli sincs. :)
Havat lapátolni nagyon szeretek, olyankor még azt is elnézem a télnek, hogy majd egyszer ebből síkos csúszka, majd sós latyak lesz.
Hát igen, a kőkorszakban még nem jött a levlistára a körlevél, hogy ma hószünet van. 😃
Megjegyzés küldése