Szerintem az élet

Egy pillanatra visszatérek még a blogírás anatómiájára. Pelepitia említi kommentjében a költözést, mint megoldást akkor, amikor már túl sok öncenzúrázásra lenne szüksége a blogírónak és ennek nyomán én is elgondolkodtam.

Régen, még freeblogos időszakomban nyitottam a meglévő blogom mellett egy másikat, egy képesblogot, teljesen más nicknévvel, más emailcímmel, elvileg azonosíthatatlanul. Már rég le is töröltem teljesen, most is csak az elmentett anyagban tudtam utánanézni, hogy 2005 januártól 2006 áprilisig élt a blog. Azt is látom, hogy a januárban kezdett blogra márciusban talált rá az első olvasóm, mármint a másik blogomat látogatók közül az első, tehát elég sok idő telt el a nyitás óta és addig igen magányosnak éreztem magam ott, furcsa volt nagyon. Aztán  később ki is tettem a képesblog linkjét a blogomra és szerkesztgettem még egy darabig (csak képek voltak benne felirattal), de egy idő után abbahagytam. 

Szóval, nekem még nem jutott eszembe a költözés, legalábbis az öncenzúrázás ellenszereként nem. Időnként ugyan felmerül bennem az ötlet, hogy kellene nyitni egy blogot, amiről nem szólnék az olvasóimnak, írni a háttérben, csendben és megvárni, kik találnak rám.  Vajon mikor találna oda a saját olvasói körömből valaki? És vajon mikor jönne rá, hogy azonos vagyok... velem? :) Mint kísérlet, érdekes lenne, de őszintén szólva, nem hiszem, hogy ettől gyakrabban jönne rám a blogolhatnék. Kicsit olyan lenne, mint a fiókbéli kockás füzetnek írni, bele a nagy semmibe. Ahogy magamat ismerem, arra várnék, hogy a "régiek" közül odataláljon valaki, mert új publikumot már nem akarnék magamnak. Mint a nóta mondja, ééédesanyám, nekem az kell, az a rongyos rééégi... bocs', csak ma túl sokáig ment nálam a Dankó Rádió. :)))