Szerintem az élet

Néhány többemeletes ház kertje érintkezik egymással, amerre ellátok az ablakaimból. Ilyenkor nyáron, amikor a lakások ablakai nyitva vannak, csak hangokat hallok, látni nem látom az embereket, mert a lombok eltakarják a többi házat. A hangokból mégis sokszor "belelátni" az életekbe. 

Ott van mindjárt az a család, akikről már írtam egyszer, amikor a szomszéd utcára nyíló erkélyük alatt voltam tanúja a vészhelyzetnek, mármint hogy az áramot akarták náluk kikapcsolni (ők a kivételek a sok, csak hangról ismert környékbeli közül, mert apukát és anyukát láttam is akkor). Nos, ők a legfelső emeleten laknak, két gyerek tartozhat a családhoz, egy kicsi, olyan egy-másfél év körüli lehet (tavaly nyáron még igencsak párhetes babahangja volt), meg egy nagyobb, óvodás korú kisfiú. A kicsi sokat kiabál, hallhatóan senki nincs olyankor a közelében, egyedül lehet az udvari szobában és nagyon hosszú ideig hagyják magára, nyilván azért is hangoskodik, hogy felfigyeljen rá valaki a famíliából, de hiába. Aztán néha bemegy hozzá a nagyobbik, aki nagyokat nevetve szórakoztatja a testvérét, de amannak a reakcióiból kikövetkeztethető, hogy főleg piszkálja a kicsit, amitől az még jobban kiabál vagy sír. A szülők csak nagyritkán jelennek meg ilyenkor, de abban sincs sok köszönet, mert leginkább az anyuka mosdatlan szájú ordítozása szakítja félbe a ramazurit, aminek persze mindig gyereksírás a vége.

Aztán ott van az anya-lánya kombó a szemközti házban a félemeleten, őket például még sosem láttam. A lány tizenéves lehet és időről időre kemény szócsatákat vív az anyjával: Eleinte csak beszélgetés hallatszik, amiből percek alatt veszekedés válik, a hangerő egyre fokozódik és amikor már a lány sírva érvel tovább, akkor nyilvánvaló, hogy anyuka győzött. Így zajlik az élet, ha kettesben vannak. De előfordul, hogy az asszony saját csajos bulit rendez, olyankor egész délután három-négy nő beszélgetése és nevetése dől ki az ablakon. Nagy ritkán napközben, amikor az anya nincs otthon, a kislányhoz jön egy barátnő, akkor pedig ők viháncolnak, edényzörgésből ítélve főzőcskéznek is a konyhában.

A mellettünk lévő háznak a konyhaablakai néznek a kertünkre és van egy, amit naponta csak pár percre nyit ki valaki. Olyankor ki se kell néznem, tudom, hogy az első emeleten főznek. Hallani az olajsercegést, a fővő étel rotyogását, a kevergetés zaját, mindezt pillanatok alatt elintézi az illető, majd pedig csukódik az ablak és ennyi volt, kész az ebéd. Hogy ilyen rövid idő alatt hogyan csinálja, fogalmam sincs, talán mindig csak akkor nyit ablakot, amikor az étel már végstádiumban van és kénytelen szellőztetni, de az biztos, hogy tíz percnél tovább még sose tartotta nyitva.

Van aztán valahol ott szemközt egy férfi, aki időnként az erkélyen állva telefonál, néha spanyolul. És persze van a bácsi, akiről már meséltem, ő az, aki évente egyszer nagyon kiborul a tavaszi kertrendezés miatt, egyébként csöndben van.

Hát ilyenek mennek itt a nagyvárosban így nyár közepén.