Szerintem az élet

Bár már erősen vége felé jár a mai nap, de mégse múljon el anélkül, hogy meg ne említsem: éppen ma kilenc éve, hogy blogot kezdtem írni. Persze még a freeblogon, de mivel a "munkaviszony" folyamatos volt, azért ez mégiscsak a kezdete a mai blogomnak is. Ilyen alkalmakkor szokás feleleveníteni, mit is gondoltam akkoriban, a kezdet kezdetén erről a műfajról, de ezt már megtettem az előző években. Most egy kicsit későbbről választottam két archív bejegyzést, amikor szavazódobozt szerkesztettem és vele közvéleményt kutattam az olvasók körében (nem sajtóhiba, hogy a lehetséges válaszok szinte azonosak!), majd pedig kiderült a szavazás eredménye is.

2005. január 8., szombat

Mi a legjobb a blogban?
    1. Hogy nincs keret, amihez igazodnom kell    

    2. Hogy nem ismernek azok, akik olvasnak
    3. Hogy az olvasók reagálnak az írásomra
   
Mi a legrosszabb a blogban?
    1. Hogy nincs keret, amihez igazodhatnék
    2. Hogy nem ismernek azok, akik olvasnak
    3. Hogy az olvasók reagálnak az írásomra

2005. január 14., péntek

Elgondolkodtam, látva a legutóbbi szavazódobozom eddigi eredményét. Eszerint legtöbben azt szeretik a blogírásban, hogy bármiről írhatnak, nincs megkötve a kezük, valamint, hogy az olvasók reagálnak a blogjukra.
Amikor feltettem a két kérdést, az adta az ötletet, hogy úgy láttam, a blogírásnak nagyjából ugyanazok az előnyei, mint a hátrányai. Kötetlen műfaj, teljes szabadságot ad - de néha könnyebb lenne, ha lenne mihez igazodni. Ismeretlenül ír az ember, elbújhat, megjátszhatja magát, álarcot ölthet, ami izgalmas és felszabadító érzés lehet - de ha ismernének, akik olvasnak, talán jobban értenének. Az olvasók reagálnak és a visszajelzés fontos - de gyakran terhes is lehet.
Mert ugye mindenki mást akar, amikor blogot kezd írni. Naplónak szánja, amiben precízen lefesti a mindennapjai eseményeit: hol járt, mit csinált, kivel beszélt, mit főzött, hogyan aludt. Vagy érzéseket vázol fel, saját érzelmi viharait rögzíti. Esetleg figyeli a világot, az élet zajlását és kiragad belőle egy-egy mozzanatot. Netán egy téma körül forog és csak arról mesél. De egy tiszta koncepciónál megmaradni nagyon nehéz, a műfajok keveredhetnek és akkor gondolkodóba esik az ember: mit tegyen, melyiknél maradjon, vegyítse, ne vegyítse? Ilyenkor hiányzik a láthatatlan sablon, a keret, a zsinórmérték, amihez igazodni lehet, ami eligazít. Az "én blogom, azt írok bele, amit akarok" elve kényelmesnek látszik, de nem mindig működik.
Merthogy vannak olvasók. Mind mások. Egymástól is különböznek, de a blogírótól feltétlenül. És itt jön be a harmadik szempont: ha az olvasók ismernék az írót személyesen, sokkal könnyebben értenék. Mert a leírt szó suta, csak karakterhalmaz, nincs mögötte testbeszéd, szemkontaktus, gesztus, mimika, hanglejtés, ami több oldalról teszi világossá, amit mondunk. Hiába próbál az ember minél szabatosabban, világosabban fogalmazni írásban, ez vagy sikerül, vagy nem, de sokkal kevesebb a félreértés, ha személyesen beszélgetünk.
Sokáig csodálkoztam azokon a blogírókon, akik se kommentálás lehetőségét, se üzenődobozt nem illesztenek a lapjukba, legfeljebb az e-mail címük ad némi támpontot, de más kapcsolatot nem engedélyeznek senkinek. Ők azok, akik általában nem is jelennek meg soha másnak az üzenőfalán. Csak írnak, de mintha maguknak írnának, mintha nem is igényelnék, hogy olvassák őket, sőt úgy érzem, ők nem is olvasnak senkit. Nekik nyilván más a céljuk a blogjukkal, valószínűleg ugyanaz, mintha egy kockás füzetbe írnának naplót. Elhatárolódnak mindenkitől, nem tartoznak sehová. Ez is egy megoldás, kényelmes, békés módja annak, hogy kiírván magukból, ami kikívánkozott, letudják a dolgot és továbblépjenek.
Egyszóval, én még mindig nem tudom, mi a jó benne és mi a rossz, és hogy ami jó benne, az mitől rossz, és mi kellene ahhoz, hogy csak jó legyen benne, rossz pedig semmi - amíg ez majd egyszer kiderül, addig is ... írjunk.

Írtam ezt sok évvel ezelőtt, mert már akkor is próbáltam, próbáltuk megfejteni, miért szeretjük vagy miért nem szeretjük ezt a műfajt. De azóta sem sikerült, azóta is időről időre felmerülnek hasonló kérdések, meg számos egyéb is, melyekre legtöbbször nem tudjuk a választ. Csak írunk. Hát... egészségünkre!

Ja, majd' elfelejtettem:  ráadásul ez az 1500. bejegyzésem a blogspotos korszakomból, vagyis 2006. április 3. óta. Lassan jött össze, kellett hozzá hét és fél év, hiába, nem könnyű műfaj ez. :)