Interaktív

Ma már minden kiállításnak interaktívnak kell lennie. Adjon interaktív élményt, mondják, mert a látogató azt igényli. Nem hiszem én ezt. A látogató azért megy oda, mert a téma valami okból érdekli. Vagy mert ismeri, vagy mert még nem ismeri, de kíváncsi rá. Netán valami újat akar megtudni. Nem feltétlenül akar változatos élmények kellős közepébe csöppenni, ahol minden villog, zajong, mozog, játszani lehet mindenféle eszközökkel, megfogni, forgatni, lapozni, nyomkodni. Hátha csak látni akar valamit, megismerni valamit, és hátha az lenne számára a legnagyobb élmény, ha szépen, nyugodtan, csendben "átengedhetné magán" mindazt a benyomást, ami a megtekintés, megismerés során éri.

Persze nem mondom, pár évvel ezelőtt egy Arany-kiállításon én sem bírtam ki és megrántottam azt a kart, amivel a Toldi malomkövét virtuálisan el lehetett hajítani, és drukkoltam, hogy milyen messzire repül. 😊 De ez csak egyetlenegy, a látogató gyermeki énjére számító játék volt, a többi teremben, ahogy az kell, kiállított tárgyak és ismertetők voltak, némi hangbejátszással fűszerezve. Nem adott semmivel sem kevesebb élményt, mintha lépten-nyomon minden interaktív lett volna. 

Nemrég láttam egy bejátszást (sajnos már nem emlékszem, hol készült), ahol a múzeum munkatársa azt bizonygatta, hogy bár megszoktuk, hogy egy múzeumban nem szabad hozzányúlni semmihez, de itt el is mondják a látogatóknak, hogy megfoghatják a tárgyakat – ha jól emlékszem, bútorféleségek voltak. Már miért kellene megfogni, kérdem én, miért kellene a régóta gondosan, vigyázva őrzött, feltehetőleg pótolhatatlan, muzeális értékű  tárgyakat fogdosni? Ha csak nézzük, akkor nincs élmény? Hát... elég baj az, ha nincs.