Ma ellátogattam születésem helyére. Nem nosztalgiából, hanem bizonyos vizsgálatra kellett odamennem, a hatalmas épületbe, amit csak félve említek, amikor kérdezik, hol születtem, mert mindenki fejében az él még mindig, hogy az volt a kommunista kiváltságosok elit kórháza. Pedig amikor én születtem, 1948-ban még csak egyszerű OTBA-kórház volt, vagyis a Országos Tisztviselői Betegsegélyző Alap kórháza, így anyu, az egyszerű minisztériumi gépírónő odakerült, amikor eljött a szülés ideje. Ma ültem a folyosón, nézelődtem köröskörül és arra gondoltam, hogy tényleg itt voltam képes megszületni, ebben a monstrumban? Amit egyébként egészségügyiek csak toronyépületnek neveznek, hogy megkülönböztessék a közeli szakrendelő épületétől. Toronyépületnek nevezni (pedig nem is hasonlít toronyra) majdnem ugyanolyan, mint ahogy előző lakóhelyemen az önkormányzat épületét nevezték toronyháznak, kb. mintha azt akarták volna érzékeltetni, hogy felhőkarcoló. 😄
Tehát életemben másodszor voltam itt, de hacsak lehet, a továbbiakban minél kevesebb nosztalgiautat szeretnék tenni abban az épületben. Például, mert számomra elég körülményesen megközelíthető helyen van. Ráadásul a várakozásra kijelölt folyosókon annyira alacsony ülőalkalmatosságok vannak elhelyezve, hogy azok gyerekméretűeknek sokkal inkább megfelelnének, mint kopott izületektől szenvedőknek. Már leülni is alig bírtam, de míg ücsörögtem, végig amiatt aggódtam, hogy fogok majd innen felállni, ha szólítanak?? Hát, mit mondjak, külön taktika kellett, egyik kéz itt támaszt, másik kéz ott nyom felfelé, végül gondosan kidolgozott stratégiával sikerült feltornázni magamat. Szóval, életem második látogatása ebben az intézményben sokkal inkább lehangoló volt, mintsem nosztalgiát ébresztő.
2 megjegyzés:
Mikor egyszer Békéscsabára utaztam, akkor én is meglátogattam a születésem helyének épületét a kórházban.
Én nem betegség miatt mentem oda, hanem hajtott a kíváncsiság.
Már nem szülészetként működik az a kis sárga épület.
Nézelődtem egy darabig, a kíváncsiságomat kielégítettem. A vágyott nosztalgikus érzés nem volt bennem.
De kipipálva, amire vágytam, a hely látványa megtörtént.
Szülőházam (két kis szoba, konyha - dédapám építette két kezével hozományként nagyanyámnak, elsőszülött lányának) előtt nyaranként többször elmegyek... 9 évig laktunk benne, három generáció, összesen hatan... Mai szememmel hihetetlenül kicsinek látszik...
Megjegyzés küldése