Amikor felmerül a hazabocsátás reménye, és a fiatal doktornő győzködni próbál, hogy nem szerencsés a pénteki hazamenetel, mert hétvége, egyéb, és kiejti a szót, hogy akkor tizedikén hétfőn, feljajdulsz. Hétfőn??? Hogy én még egy hétvégét a negyven fokban itt? Nem létezik, mondod, mire ő: "na de hétvégén teljesen egyedül lesz! " "És hétfőn ugyanúgy teljesen egyedül leszek" - válaszolod, erre jön a megfellebbezhetetlen érv: "dehát hétfőre már lehet intézni szociális gondozót!" Majdnem azt mondod rá, hol él, doktornő? De nem mondod és nem is világosítod fel, hány papírt kell kitölteni, aláíratni (valakinek), elvinni (valakinek) ide-oda, mire egyáltalán remény van a gondozóra, ennek az átfutása, különösen így nyár közepén több hét.
Ezt mind nem mondod, csak megkötöd magad olyannyira, hogy végül az ifjú doktornő azt mondja a nővérnek: "írjuk be péntekre, mert itt fog nekünk sírni egész hétvégén...", élénken helyeselsz, bizony, itt fogok sírni, nevettek, mindenki belenyugszik a péntekbe mint végső dátumba. Te ugyan csalódott vagy, mert legalábbis csütörtökre számítottál, de már mindegy, majd kibírod valahogy. Vághatod a centit.
5 megjegyzés:
Nagyon ismerős az érzés. Jobbbulást otthon.
Köszönöm, Mick!
Kitartóan meggyőző voltál. A doktornő beadta végül a derekát. Várlak haza, ahogy te és várod magad.
Ritkán voltam kórházban, de teljesen átérzem. Gyors gyógyulást kívánok.
Köszönöm.
Megjegyzés küldése