Nagyon régen történt, talàn nyolcadikos lehettem, vagy elsős a gimiben. Egy délután valami okból, talán csak a biciklizés kedvéért elmentem anyu munkahelyére ês onnan együtt jöttünk haza. A vasúti átjàrónál vàrnunk kellett, álltunk a lezárt sorompó előtt és beszélgettünk, nagy hévvel meséltem valami aznapi eseményt, és amikor azt mondtam, "nekem az a vêleményem...", anyu ezt vágta rá: "neked csak ne legyen vêleményed!"
Neked csak ne legyen véleményed! Ma is hallom a mondat dallamát, örökre belém ivódva csattant: neked csak ne legyen véleményed! Megütközve hagytam abba a mesélést, màr nem volt értelme a sztorit folytatni. Ma már fogalmam sincs, milyen jellegű történet volt, miről szólt, miről lett volna nekem az a bizonyos vêleményem, mindenesetre ott azonnal abbamaradt az egész, visszafogtam a véleményem kifejtését és az teljesen feledésbe is merült.
Abban a pillanatban és utána még êvtizedekig úgy értelmeztem anyu mondatát, hogy anyám nem engedi, nem akarja, nem tűri, hogy nekem saját véleményem legyen és ezt a meggyőződést tápláltam, vittem tovább úgy hatvan éves koromig,
Akkoriban egy véletlen folytán pár hónapig alkalmam volt rendszeresen beszélgetni egy orvossal. Belgyógyász volt, háziorvos, nálam idősebb doktornő. Egyszer szóba került a fent említett eset, elmeséltem, levontam belőle a saját következtetésemet, és ekkor a doktornő elgondolkodva azt kérdezte: "Nem gondolja, hogy az édesanyja akkoriban csak meg akarta védeni attól, hogy elhamarkodottan olyasmit mondjon mások előtt, amiből baja lehet?" Ki is fejtette, hogy a kor, az 50-60-as évek enyhén szólva sem kedvezett a nyilvános véleménynyilvánításnak.
Erre addig sose gondoltam. Eszembe sem jutott, hogy így értelmezzem anyu szavait. Akkoriban még meg is kérdezhettem volna őt, de szinte biztos, hogy nem emlékezett volna az esetre. Hiszen hogy is tudott volna felidézni egy semmitmondó, jelentéktelen pillanatot ott a lezárt sorompó előtt (rajta a táblával: 20 percen túl is zárva tartható), ahogy állt kettesben a tizenéves lànyával, aki éppen valami nagy-nagy véleményt hangoztatott, ő pedig valami okból gyorsan véget vetett a heveskedésnek. Hogy valójában miért? Ki tudja azt már?
De történelmi szempontokat figyelembe véve akár újra is értelmezhetem a szavait.
9 megjegyzés:
Mondjon véleményt a gyerek, mert felnőtt korára nem tanulja meg, hogy ki kell mondani. A személyiségének árt anélkül, hogy tudna később arról mikor, ki és mi tette olyanná, amilyen lett.
Tudom, volt amikor nem lehetett nyíltan, főleg hangosan beszélni, mert a falnak is füle volt.
Ki tudja, hány lelkileg sérült gyerek nőtt fel.
Keserű történet, megannyi keserűség torlódott fel akkoriban a lélekben. Anyukád lehet, hogy fáradt volt, vagy gyötörte valami. Nekem is van egy mondatom (több is), amiket magamban cipelhetnék. Nagyon nehéz volt a kapcsolatom apámmal kamaszként, végtelenül hálás vagyok érte, hogy felnőttként ez megváltozott, s mély szeretet kapcsolattá lett. Mindig szókimondó, véleményes ember voltam, az is maradok - szüleimtől örökölve. Sok mindent megspórolhattam volna, ha nem így élek... Így jó, harc és küzdelem bőven megadatott. Figyelve a napraforgós világot gyakran mosolygok azon, hogy miként bélyegzik meg azt, kinek gondolkodásmódja eltér a szokványos sémától.
Milyen érdekes, hogy az egyes olvasóknak mennyire más "jön le" ugyanabból a történetből. Pedig ez csak egy eset, egy mondat, semmi több.
Pontosan így.
Egyetértek a háziorvos, belgyógyász doktornőtől idézett véleménnyel. Édesanyád minden bizonnyal óvó szándékkal mondta azt a számodra súlyosan hangzó mondatát.
Ági, nekem is hasonló értelmű mondat "ugrott be" azonnal, amit gyakran emlegettek a család (érdekes módon főleg női) tagjai : "Ne szólj szám, nem fáj fejem!"
Hihetetlenül hosszú ideig megmaradt benned ez a "tiltásként" értelmezett mondat. Szerencsére a doktornő szavai kiszabadítottak ebből a hosszú fogságból...
Miután már megírtam és kitettem a bejegyzést, elkezdtem aggódni, hogy vele rossz színben tüntettem fel anyut, pedig nem volt szàndékomban. De leírva talán mégis volt egy olyan színezete az olvasó számára.
döbbenetes - de a drnőnek igaza volt! (engem is óvott anyám, pl mondván a falnak is füle van...) Meg egyáltalán , hogy ne ....(ha nem is ugyanezekkel a szavakkal mint a te anyád, de a lényeg hasonló) mintha lehetett volna véleményem, csak ne mondjam ki hangosan (?) vagy nézzek körül, hogy kik előtt?
Nem tüntetted fel anyukádat rossz színben. Arra pedig biztosan felkészültél, hogy mindenki azt az egy mondatot úgy fogja értelmezni, amilyen kapcsolata volt a saját anyukájával. Óvó-védő vagy tiltó. Persze, hogy ez így nagyon leegyszerűsítve, mert regényt itt nem írhatok.
Benne van a történelem egy adott időszaka is, de mégis az édesanyák személyiségére van kihegyezve minden.
Mikor a pszichiátrián voltam a depresszióm miatt sok foglalkozáson vettem részt. Részt kellett vennünk, a gyógyításunk része volt, és én szerettem is őket.
Szinte mindenki feltörő őszinte "emlék-vallomásában" ott volt a szó, hogy: anyu.
Életünk meghatározói...
Megjegyzés küldése