Lássuk, milyen az élet ott, ahol sokan igyekeznek kihasználni a ritka igazi téli körülményeket. Az Időkép kamerái a mátraszentistváni és az eplényi sípályákat mutatják éjjel-nappal.
Napok óta minden híradásban előfordul az extrém hideg időjárás kifejezés. Nekem pedig minden alkalommal eszembe jut az az évekkel ezelőtt ismertté vált riport, melyben egy székelyföldi falu polgármesterét kérdezték a mínusz huszonvalahány fokos hidegben bevezetett intézkedésekről (forrás: hunhir.info):
"...Polgármester: Fogas az idő az igaz, de itt ilyen a tél. Áram van, víz van, a hivatalnak van annyi fája, hogy a szükségeseknek odaadhassuk.
Riporter: És milyen rendkívüli intézkedéseket terveznek a nagy hidegre tekintettel?
Polgármester: ??? (azaz : nagy csend)
Riporter: Ööö… arra gondolok tehát, hogy mik azok a döntések,melyek eltérnek a normális életviteltől?
Polgármester: (kis csönd után): Éccakára bégyühet a kutya."
Hát... ennyit az extrém hidegről. 🙂
...hogy amikor én tanárnak készültem, még nem létezett az Észbontók műsor. Mert ebben az esetben biztosan futva menekültem volna a pedagógus pálya gondolatától is. Ezt a műsort nézve ugyanis a mélységes döbbenet mellett elkerülhetetlenül felmerül a kérdés: ennyit ért az oktatás? A tankötelezettség tíz éve alatt ennyi rakódott le? És a lerakódott "tudás" is ilyen katyvaszt alkot a fejekben?
Csak az a nagy szerencsénk, hogy nem kizárólag belőlük áll az emberiség.
Meglepett, és nem is tudom, jól értem-e, de most már a Facebook-oldalon rendszeresen posztolást is blognak kell hívni? Nem tudom, ez mennyire általános, de csak ma reggel hirtelen kettőről szereztem tudomást, amelyeket következetesen blognak neveztek rádióműsorban és blognak tituláltak cikkben. Kíváncsi voltam rájuk, ezért keresgélni kezdtem a neten, előbb az egyiket, aztán a másikat, de sehol az égvilágon nem találtam, legalábbis úgy mint blogot. Találtam viszont az egyikről néhány írást, ahol volt egy link – és ekkor lepődtem meg először, mert az a link a FB-ra mutatott. Aztán rákerestem a másikra is és ugyanez történt, link a FB-ra. Ezek szerint ma már blognak nevezik azt is, ha valaki a Facebook-oldalára viszonylag rendszeresen beteszi az írásait, bejegyzéseit ugyanúgy, mint ahogy a "rendes" blogoknál megszoktuk.
Furcsa ez nekem. Ahogy mondani szokták, mindenki magából indul ki, tehát valószínűleg azért furcsállom, mert ami engem illet, nem szeretnék FB-on blogot írni, sőt nagyon nem szeretnék. Nem szeretném azt sem, hogy valaki a saját FB-oldalán utalást tegyen az én blogomra, bármit, amiből rá lehet találni. Nem véletlenül nem hirdetem a FB-oldalamon a blogomat, sem a sajátomat, sem a többszerzőst, amihez közöm volt/van, nem akarom, hogy vegyes ismeretségi körömben blogos ismerőseimen kívül mások is rátaláljanak. Nem véletlenül nem írok blogot saját nevemen, viszont a FB-on valódi névvel szerepelek, ezért nem is szoktam olyan posztokhoz kommentelni, amit a szerzője már saját blogján is közzétett. És még így is tartok tőle, hogy egyszer valahogy valaki összekapcsolja a nevemet valamelyik blogommal, csak némi odafigyelés és kombinációs képesség kell hozzá, és már meg is van.
Lehet ezen csodálkozni, hogy ugyan már, mi történhet, de tessék elfogadni, hogy én így állok ehhez az egész jelenséghez. Tizenöt éve használom a nagy közösségi hálót, nem félek tőle, pedig nem veszélytelen, de igyekszem ésszel használni, megfelelő beállításokkal, és eddig mindössze két esetben lett gondom miatta. Hasznosnak tartom, de nem kapcsolom össze a blogommal. Volt tanítványok, lakóhelyi és egyéb ismerősök, de főleg a volt kollégák, nos, rájuk aztán tényleg nem tartozik a blogomban írt tartalom. Annak idején, amikor elkezdtem, a dolog természeténél fogva bátran kitettem a nyilvánosságra, megtalálták ismeretlenek, de kizárólag csak ismeretlenek, akiknek csak töredékét ismertem meg később jobban, némelyekkel máig tartva a kapcsolatot, többekkel akár a való életben is. De számomra más dolog a nagy nyilvánosságnak írni, és teljesen más lenne a régebbi, blog előtti életemből származó személyes ismerősökkel is megosztani ugyanazokat a gondolatokat, ez utóbbit soha nem akartam és továbbra sem akarom.
Úgyhogy én sosem fogok a személyes blogommal átköltözni a nagy közösségi oldalra, maradok a réginél. Ha pedig általánosabb tanulságot szeretnék levonni, hát bizony szomorúan meg kell állapítanom, hogy mára a blog műfaját túlhaladta az idő vagy mi, az eredetileg blogmotor alapú személyes vagy bármilyen blogokat lassan elnyeli a közösségi háló, sőt hálók világa – ha már egy facebook-oldal is blognak számíthat (pedig nem az).
..hogy a tudomány mai állása szerint mikor egészségesebb gyümölcsöt enni, étkezés előtt vagy után? Ezt válaszolta:
Nincs tudományosan igazolt „egészségesebb” időpont a gyümölcs fogyasztására. A kutatások szerint bármikor eheted, és a szervezeted ugyanúgy hasznosítja a tápanyagokat. De vannak különbségek abban, hogy milyen hatást szeretnél elérni, és ezek alapján érdemes választani.
Mikor érdemes étkezés előtt gyümölcsöt enni?
Akkor jó választás, ha:
- szeretnél hamarabb jóllakni, kevesebbet enni a főételből – a gyümölcs rost- és víztartalma telít
- szeretnéd elkerülni a túlevést
- könnyebb, gyorsabb emésztést szeretnél
Előnyök:
- stabilabb étvágykontroll
- alacsonyabb kalóriabevitel
- kevésbé terheli meg a gyomrot
Mikor jó étkezés után gyümölcsöt enni?
Akkor jó, ha:
- desszertként kívánod
- nem okoz számodra puffadást vagy teltségérzetet
- a főétel után szeretnél valami édeset, de egészségesebben
Mit mond a tudomány?
Nincs bizonyíték arra, hogy a gyümölcsöt rossz lenne étkezés után enni. A választás inkább egyéni emésztés, életmód és célok kérdése.
 |
| Ilyen magas hóhegyek voltak a kertben és az utcán is |
 |
Ha elgondolom, hogy cirka húsz évvel ezelőtt így Szilveszterkor még képes voltam szkriptet írni a GUM áruházban lévő igen kezdetleges kamera képeiből, hogy legalább valamelyest mozgó legyen a látvány, sőt körbenézve a világ igen kevés számú kamerái között, összeállítást szerkesztettem a szilveszteri világból, hogy mi történik az év utolsó napján Liechtensteinben, Izlandon, hirtelen csak erre a kettőre emlékszem, de volt több is. Ehhez képest most csak néhány helyet mutatok.
Szentpéterváron a Nyevszkijen ma már látszott, hogy az emberek többsége nem munkába igyekezett, időnként egész tömeg hömpölygött a járdán, a tegnap leesett havat taposva. Ráadásul a Jeliszejevszkij üzletház sarkán ma délelőtt két jelmezes, Nagy Péter korszakának stílusában öltözött férfi járkált, időnként megszólítva járókelőket, néhányan szelfiztek is velük.
Egyszer meg kéne már néznem a Csillagok háborúját, na jó, persze csak pár filmet belőle, meg A Gyűrűk Urát, és valamennyit a Star Trek sorozatból is, szóval az ilyen alapműveket. Mióta játszom néhány elmeélesítő játékot, rengeteg, az említett kultikus filmekre vonatkozó kérdéssel szembesülök, és olyankor gyakran csak tippelni tudok - kivéve, amikor segítenek az Agymenőkből felszedett ismereteim, mivel onnan egész sok információt lehet kapni ezekről a filmekről, a szereplők annyiszor emlegetik mindegyiket. Már nem keverem össze a Star Trek és a Csillagok háborúja szereplőit, tudom, melyikben van az Enterprise és melyikben van fénykard, valamint, hogy Luke és Leia testvérek. De ideje lenne, hogy ennél is tájékozottabb legyek az ilyen alapművekben, meg aztán most már érdekelne is, hogy mitől ennyire népszerűek ezek világszerte.
Bár a Csillagok háborúja legelső filmjét láttam annak idején az őskorban, valamikor a hetvenes évek vége felé, de semmi másra nem emlékszem belőle, csak a buckalakókra. Igaz, már azt se tudom, hogy néztek ki, csak vicces volt a nevük, ezért jegyeztem meg. Sőt, az első kutyánkat, ElsőBuksit, aki főleg a teraszlépcsőn tanyázott, időnként buckalakónak neveztem. 😊
Mi a teendő, ha a mesterséges intelligencia nem tudott felvilágosítani valamiről, amit pedig én egy bizonyos menüpontra kattintással előhívtam? Most szóljak neki? Hogy figyelj, ezeket nem tudtad nekem felsorolni, hát itt van, ideírom, hogy tanulj.
Update: meg is tettem, szóltam neki, hogy kiegészítést küldök a tegnapi válaszához, és beszúrtam egy screenshotot a hiányzó felsorolásról. És megköszönte! "Köszönöm, Ágnes — ez nagyon hasznos kiegészítés!" Nnna, tettem egy jót az emberiséggel, fejlesztettem az AI-t. 🤗
Azért felmerül a kérdés, hogy ha így egy pillanat alatt elfogad egy kiegészítő információt, vajon mi van, ha valaki (nem én) hamis infót küld neki? Utánanéz, ellenőrzi, és látva, hogy nem jó az adat, rápirít a huncut ügyfélre? Vagy egyből elfogadja mint saját tudáskészletének részét, és attól kezdve azt is felhasználja a válaszaiban? Hiszen, mint tudjuk, saját magát fejleszti, folyamatosan tanul, de hamis adatokból is tanulhat?
Olvasom Rózsa bejegyzését, amelyben többek között a Varázsfuvoláról van szó. Hogy én mennyire vagyok szakértő a Varázsfuvola ügyében, azt jól mutatja életemnek az az esete, amikor a szegedi Szabadtéri Játékokon éppen a Varázsfuvolát néztük meg néhai barátnőmmel, Marival.
Mari nagyon szerette az operákat, szinte minden évben váltott operabérletet, általában valakivel kettesben, de volt, hogy egyedül is, ha nem talált ehhez társat. Egyszer rávett engem is, váltottunk hát bérletet az Erkel Színházba. Az más kérdés, hogy abba az évadba esett télen a nagy energiatakarékossági intézkedés - a részletekre már nem emlékszem, de a lényeg nagyjából az volt, hogy este tízkor mindenhol kötelezően befejeződtek a színházi előadások. De azért így is láttunk néhány nagy klasszikus operát, és bár én azelőtt az operákat inkább csak a tévéből és rádióból ismertem valamennyire, főleg a zenéjüket, a cselekményt nem nagyon tudtam volna elmesélni, de a zenét nagyon élveztem a színházban is.
Aztán a következő nyáron adódott egy lehetőség, hogy ha akarunk, Szegeden bármikor megalhatunk egy ismerős családnál, és jött az ötlet (nem tőlem), hogy menjünk augusztusban a Szabadtérire, ha kapunk rá jegyet. Mire mennénk szívesen? Átnéztük a műsort, menjünk a Varázsfuvolára, Mari persze látta már nem is egyszer, én ismertem a zenéjét, a szegediek szereztek nekünk jegyet, mentünk Szegedre.
Este aztán beültünk a Dóm téri széksorba, kicsit körbetekertük a derekunkat a két kis pléddel, amit vendéglátóink előrelátóan kölcsönadtak nekünk, és elkezdődött az előadás. Emlékszem, németül beszélő nőkkel voltunk körülvéve, akik az elején csak nehezen hagyták abba a szövegelést, ezért Mari odasúgta nekem: "Na, ha nem hagyják abba a cvancigolást, baj lesz!" 😄 De nem lett baj, a nők elhallgattak, maradéktalan lett az élvezet.
Viszont nekem fogalmam sem volt, ki kicsoda a színpadon. Nem tudom, az operában mikor jelent meg először az Éj királynője, monumentális alak, nagyon szoprán hangon énekelt, de egy idő után, nem értvén a cselekményt, halkan megkérdeztem Marit, ez kicsoda? "A rossz asszony" - mondta. Aztán egy lány énekelt (nyilván Pamina), megkérdeztem, és ez ki? "A jó lány" - felelte Mari. Úgyhogy nekem akárhányszor eszembe jut az eset, mindig nevetnem kell, mert arra gondolok, ez az én szintem a Varázsfuvola ügyében: a rossz asszony, meg a jó lány, ennyi. 😃
+++
De hogy valami komolyabb is legyen, elmondom, hogy az előadásban Sarastro Gregor József volt, és akkor hallottam először Csavlek Etelka nevét, aki a "jó lányt", Paminát énekelte. Csavlek Etelka akkoriban már keramikus művész is, és operaénekes is volt.
Mondom tegnap sóhajtva a gyógytornásznak, hogy hát ez nem igaz, nincs rajtam egy rész se, amivel ne lenne baj! Mire ő vigyorogva: "Ahogy én Ágnest ismerem, a fejével minden rendben van." 😏
Épp az előbb gondoltam végig, milyen gyakorlatsorokat kellene végeznem, pontosabban elvégeznem naponta, ha lelkiismeretesen állnék hozzá ehhez az egészhez, és ha az eszemre hallgatva tényleg itthon is gyakran (mondjuk naponta) csinálnám, amit kell. Komolyan mondom, másfél-két órát simán eltölthetnék egy-egy testhelyzetben végzendő sorozattal - beleértve az ismétléseket is -, és ha ezt beszorzom hárommal (fekvő, ülő, álló), az már naponta 5-6 óra.
Úgyhogy rám tényleg igaz a poén, hogy azért járok gyógytornászhoz, hogy legközelebb is el tudjak menni.
Felmegyek, de nincs Álombolt, sehol ilyen felirat, egy ideig még járkálok az emeleten, végül felébredek.
Így közlekednek ma autósok és gyalogosok a Léna jegén Jakutszkban. Ja, mínusz harminchét fokban könnyű! Azon a jégen pillanatnyilag még királyt is lehetne választani. 🙂
Vigyorogtam magamban hétfőn, hogy a blogvemberezők közül a legtöbben, magamat is beleértve, milyen megkönnyebbülten hagyták/hagytuk ki a december elsejét. A blogvember megvót, pipa...
És itt a vége. Mármint a novembernek, és ezzel a blogvembernek is. Ezen az utolsó héten eléggé nehezemre esett minden nap kitalálnom valamit, de ha már belevágtam, hát kitartottam. Mindenesetre az idén nem működött ugyanúgy, mint tavaly, amikor fejben (és piszkozatban is) tele voltam témákkal és a hónap végére annyira belejöttem, hogy vitt a lendület még decembertől is egy darabig. Ami a mostani blogvembert illeti, nem tudom, mennyi marad a lendületből. Az idei év nagyon más, mint a tavalyi, ha mélyen magamba tekintek, nem is csodálom, hogy kisebb a lendületem.
Ennyi bevezető után azért megmutatom, amit ebbe a bejegyzésbe terveztem: kiválasztok egy-két témát, aminek feltárásához eddig igénybe vettem a mesterséges intelligenciát.
Például egy alkalommal fura íze volt egy banánnak, ami a címkéje szerint Ecuadorból származott, a másik pedig, a kameruni címkés normális ízű volt, és gyanítottam, hogy a hosszabb szállítási idő a bűnös, esetleg az "érlelő" vagy tartósító gáz, amit befújnak a konténerbe. Ezért aztán megkérdeztem az AI-t, van-e különbség a banán Ecuadorból illetve Kamerunból való szállítása között.
Részletesen elmagyarázta, honnan hány napig utazik a banán, míg Európába ér - persze ehhez Ecuadorból 2-3 hét kell, Kamerunból 7-10 nap - majd pedig Európában a banánérlelő központokban érlelik etilén gázzal, amitől a végén sárga lesz, ahogy mi ismerjük a boltokból. Megkérdeztem, lehet-e az etiléntől keserű íze a banán belső részének, de azt válaszolta, hogy közvetlenül attól nem, inkább a tárolási hibáktól, vagy a túl gyors érleléstől. Tehát mindent megtudtam, de hogy honnan jöjjön az a banán, és hogyan tárolják és érleljék, erre azóta sincs befolyásom.
Egy ismerősöm kérdezte, mit tudok a Kosmodisk nevű segédeszközről. Semmit, mondtam, bár valami rémlett, valahonnan nagyon régről emlékeztem, mintha lett volna a kilencvenes évek elején, a nagy természetes és egyéb gyógymódok viharos berobbanása idején ilyesmi, de fogalmam sem volt, mire szolgált. Gondoltam, megkérdezem az AI-t, de nem fűztem nagy reményeket hozzá, több évtizeddel ezelőtti tudnivalókat ugyan miért tanítottak volna neki? És lássak csodát, pontosan elmagyarázta, mi az, hogyan működik (állítólag, teszem hozzá én), kinek ajánlott és milyen bántalmak esetén nem ajánlott. Egyszóval, teljesen tárgyilagosan, mondhatni felelősséggel, lelkiismeretesen tájékoztatott mindenről, amit tudni kell ahhoz, hogy valaki ne elvarázsolódva rohanjon beszerezni a cuccot, miközben esetleg árt vele magának.
De volt egy másik eset, amikor kifejezetten megláttam az AI tudásának a hasznát. Akkoriban még csak egyszer-kétszer fordultam hozzá, játékból, mintegy tesztelésre, át tud-e színezni képet konkrét igényem szerint (nem lett jó), tud-e képezni egy latin igealakot jövő idő többes szám első személyben (igen, tökéletesen), mi a különbség az akkordeon és a harmónium közt, és hasonlókat. Aztán szeptemberben egy vizsgálat előtt álltam, vívódtam, elmenjek-e, de főleg, mert semmit nem tudtam róla. Az intézmény hivatalos tájékoztatója amolyan tohuvabohu volt, bár hosszadalmas, de semmitmondó, beleérzés nélküli, inkább szakmai ismertető. Ez volt az első eset, hogy komolyabb dologról kérdeztem az AI-t. És úgy elmagyarázta a vizsgálat lényegét, menetét, megvilágítva még azt is, melyik művelet milyen érzés és mihez hasonlít, hogy abból bárki megtudhatta, mi vár rá. Kérdem én, melyik orvosnak jutna eszébe, hogy bizonyos tűszúrásos vizsgálat mozzanatait úgy tegye érthetővé, hogy "olyan érzés, mint egy erősebb áramcsípés vagy izomrángás", vagy hogy "többnyire olyan, mint egy szúrás vagy áramcsípés, elviselhető, de kellemetlen lehet", és ehhez hasonló stílusban érzékeltet mindent. Meg is állapítottam, hogy empatikusabb, mint sok orvos.
Persze ettől én még nem mentem el a vizsgálatra, de főleg az mentett meg tőle, hogy időközben egy spéci röntgenfelvételből már világosan kiderült, mi a baj, úgyhogy ebbe belenyugodhattam. És naná, hogy belenyugodtam, nem kellett kétszer mondani!
Csak egyet említek: hogy mennyire volt szükségem az elismerésre, például amikor beletanultam egy új munkakörbe. Így elsőre azt mondanám, nem érdekelt az elismerés, de arra mindenkinek szüksége van, legfeljebb nem fogalmazza meg magában az igényt. Nahát, én ezt az igényt nem fogalmaztam meg magamban egyetlen kimondott-kigondolt szóval sem, dolgoztam, mint egy gép, rettenetesen élveztem, amit meg kellett tanulnom, hazafelé a buszon bújtam a kézikönyvet, az első naptól kezdve tíz centivel a föld felett jártam, és teljesen biztos voltam benne, hogy igen, ez az, amit a tigrisek szeretnek*! Valóban ez volt a nekem való munka, ebben mindvégig igazam volt.
Aki betanított, vele az első perctől kezdve megértettük egymást, a második héttől kezdve barátnak éreztük a másikat, és ez utána is megmaradt, holtáiglan. Dicséretek is elhangzottak, éreztetéssel is, kimondott szóval is, jó pedagógiai érzékkel pont annyi, amennyi kellett ahhoz, hogy érezzem, érdemes tovább küzdeni.
Eltelt három hónap, amikor szakmai dolgokról beszélgetve azt mondta, "... még sokat kell tanulnod". És hiába tudtam, hogy ez így van, majdnem mindennel így van, ami új, az ember annál többet tud, minél több gyakorlatot szerez benne, és valójában én még csak három hónapja tanulom az újat. Hiába tudtam ezt az eszemmel, egész nap nyomasztott ez a mondat, és amikor kiment a szobából, elsírtam magam, zakatolt a fejemben, hogyhogy ezt mondta, miért mondta? Csak jóval később tisztult le az egész, amikor felfogtam, hogy semmi jelentősége ennek a mondatnak, semmi mögöttes értelme nem volt, csak a valóságot jelentette, minden egyéb szándék nélkül. Ezután még sok év telt el ugyanabban vagy hasonló munkakörben, majdnem két évtized, és még mindig nem mondhattam, hogy már mindent tudok arról, amit csinálok, mert minél több "munkadarab" fordult meg a kezem alatt, annál többet tudtam, de mindent sosem.
* értsd: a Micimackó-beli Tigris 😀
