Idegen tollakkal...

Akkor tehát folytatom. Az előző bejegyzést nem én írtam, csak a bevezető és a pirossal írt mondatok származnak tőlem. A többi, elejétől a végéig az AI, MI, vagyis a mesterséges intelligencia alkotása.

Az ötlet úgy jött, hogy a blogomban találtam egy korábbi (15 évvel ezelőtti!) öt-hatsoros fejtegetést az életkorról, főleg a saját életkoromhoz való viszonyomról. Na, gondoltam, ebből vajon mit tudna kihozni az AI? Adtam neki egy feladatot: írjon blogbejegyzést, ehhez kapott tőlem három kulcsszót a tartalomra és a hangnemre vonatkozólag. Valamint megkapta az a bizonyos pársoros régi szöveget a blogomból. Ennyi állt rendelkezésére, ebből hozta össze a tegnapi posztot.

Tehetséges kezdő, nem? Persze azok a pirosbetűs megjegyzéseim mutatják, hogy azért az AI nem ember, de főleg, hogy az én fejemmel nem tud  gondolkozni. De ha így halad, pillanatokon belül még akár azt is megtanulhatja.

Mutatok valamit.

Egyelőre csak olvasd el, beleértve a pirossal írt "reakciókat" is, aztán majd később elmondom, mi ez.

Az én fogorvosom – ahogy mondani szokták – „egyidős velem”. Ez valahogy mindig megnyugtató gondolatként telepedik rám: biztos pont az életemben, aki végigkísér. Mintha egy íratlan szerződést kötöttem volna magamban, hogy ő mindig ott lesz, és vigyáz rám ezen a területen.

És mégis, amikor a saját életemre gondolok, mintha egy teljesen más szemüveget viselnék. A hosszú távú tervek árnyéka szinte azonnal elhalványul bennem. Ha szóba kerül, mi lesz öt év múlva, két év múlva, csak legyintek, és már el is hessegetem a gondolatot. Mintha nem lenne helye a tervezésnek az életemben.  Ez nem jó így sehogy sem.

Miért nehezebb magunkkal tervezni? (Hogy miért? Mert az éveink reálisan mást ígérnek.)

Ez az érzés sokszor elgondolkodtat. Miért olyan könnyű másokról azt gondolni, hogy az életük kiszámíthatóbb, folytatólagosabb, míg a saját jövőm olyan, mintha homokvár lenne egy hullámzó tengerparton? Talán a kor? Az idő múlása? Vagy a bizonytalanság érzése, ami annyira átszövi a mindennapokat, hogy már szinte természetesnek tűnik? (Naná, hogy a kor, és az idő múlása)

Van egy mondás, amit sokszor hallani: „Az időt nem megállítani kell, hanem megtölteni.” De mi van, ha az ember már csak a jelen pillanatban mer gondolkodni? Ha az ötletek, a tervek, a vágyak túl távolinak tűnnek, és egyszerűbb azt mondani: „Majd lesz valahogy.” (Ez tökéletes, pontosan erről van szó!)

Mert az idő…

És itt jön az igazi kérdés: ha most nem tanulok meg tervezni, bízni, hinni, akkor mikor fogok? Ha most nem kezdem el elfogadni, hogy az idő előrehaladása nem csak kihívásokat, hanem lehetőségeket is hozhat, akkor hogyan leszek képes teljes életet élni? (Haha, lehetőségek, teljes élet... katzagnom kell.)

Nem akarom elhitetni magammal, hogy a jövő nem számít. Hogy minden csak a jelen pillanatban ér véget. Nem akarom elhinni, hogy az, aki ma itt van – legyen az a fogorvosom, egy barátom, vagy akár én magam –, ne gondolhatna arra, hogy mi vár még ránk. (Ajjaj, hát pont erre nem akarok gondolni.)

A legnehezebb feladat talán nem is az idővel való küzdelem, hanem az, hogy elhiggyük: van értelme tervezni. Még akkor is, ha az idő néha megtréfál minket. (Minő magasröptű végszó! Csak éppen nem igaz.)

(folyt. köv.)

Hála?

"Végtelenül hálásak vagyunk, hogy ennyien hallgatnak minket..." - mondja a műsorvezető a rádióban. Miért kellene hálásnak lennie (ráadásul végtelenül)? A rádióhallgató nem holmi jószándéktól indíttatva, jócselekedetből hallgatja a műsort, amiért hála járna, hanem szórakozás, kellemes, tartalmas időtöltés szándékával, és azt hallgatja, ami tetszik neki. Sőt, ő lehet hálás, ha nagyon tetsző műsort kapott.

Mit mondhatna a műsorvezető ehelyett? Például: "nagyon örülünk, hogy ennyien hallgatnak minket". Mert ez a lényeg, örüljenek, hogy tetszik a műsor, könyveljék el a sok hallgató jelenlétét az éterben, és kész. Ki nem állhatom a felesleges ömlengést.

Komfortzóna

Az ember maga sem hinné, mennyi mindenre képes. Olvas Hamvast,  pedig semmi affinitása a filozófiához – mert az a valaki szereti és érti Hamvast. Beletanul az asztrológiába, pedig a sültrealista fejével egyáltalán nem tudja elhinni, hogy ha így vagy úgy áll ez vagy az a csillag, akkor az emberek ilyennek vagy olyannak születnek, mégis beletanul valamelyest – mert az a valaki nagyon hisz benne és ért hozzá.   Megismerkedik vadidegen emberekkel, pedig hadakozik ellene, mondván,  bőven elég már annyi, amennyit ismer, de belemegy –  mert az a valaki össze akarja ismertetni velük.

Az ember maga sem hinné, mennyi mindenre hajlandó,  olyasmire is, ami messzire kiszakítja a komfortzónájából. Ehhez kell az a valaki, aztán úgy harminc év elteltével az ember maga is csodálkozik, hányszor lépett ki miatta a saját komfortzónájából valamikor régen.

Interaktív

Ma már minden kiállításnak interaktívnak kell lennie. Adjon interaktív élményt, mondják, mert a látogató azt igényli. Nem hiszem én ezt. A látogató azért megy oda, mert a téma valami okból érdekli. Vagy mert ismeri, vagy mert még nem ismeri, de kíváncsi rá. Netán valami újat akar megtudni. Nem feltétlenül akar változatos élmények kellős közepébe csöppenni, ahol minden villog, zajong, mozog, játszani lehet mindenféle eszközökkel, megfogni, forgatni, lapozni, nyomkodni. Hátha csak látni akar valamit, megismerni valamit, és hátha az lenne számára a legnagyobb élmény, ha szépen, nyugodtan, csendben "átengedhetné magán" mindazt a benyomást, ami a megtekintés, megismerés során éri.

Persze nem mondom, pár évvel ezelőtt egy Arany-kiállításon én sem bírtam ki és megrántottam azt a kart, amivel a Toldi malomkövét virtuálisan el lehetett hajítani, és drukkoltam, hogy milyen messzire repül. 😊 De ez csak egyetlenegy, a látogató gyermeki énjére számító játék volt, a többi teremben, ahogy az kell, kiállított tárgyak és ismertetők voltak, némi hangbejátszással fűszerezve. Nem adott semmivel sem kevesebb élményt, mintha lépten-nyomon minden interaktív lett volna. 

Nemrég láttam egy bejátszást (sajnos már nem emlékszem, hol készült), ahol a múzeum munkatársa azt bizonygatta, hogy bár megszoktuk, hogy egy múzeumban nem szabad hozzányúlni semmihez, de itt el is mondják a látogatóknak, hogy megfoghatják a tárgyakat – ha jól emlékszem, bútorféleségek voltak. Már miért kellene megfogni, kérdem én, miért kellene a régóta gondosan, vigyázva őrzött, feltehetőleg pótolhatatlan, muzeális értékű  tárgyakat fogdosni? Ha csak nézzük, akkor nincs élmény? Hát... elég baj az, ha nincs.

Informálnak?

Kaliforniában karácsony előtt kilenc nappal eltűnt egy kutya, keresték mindenfelé, de nem lett meg. Szenteste éjszakáján csengettek, és a kutya ott ült az ajtó előtt. Nagyjából ennyit olvasott fel a bemondó.

És ki csengetett? Egy ismeretlen ember, vagy esetleg a kutya? - tette fel a kérdést a hallgató. De ez már nem szerepelt a hírekben, pedig kellett volna.  Pár nap múlva ugyan több helyen is bemutatták a bejárati ajtó fölé szerelt térfigyelő kamera felvételét, amelyen látható, ahogy a kutya magasra ugrik, hogy a csengőt elérje, de ez a "mellékes" körülmény a híradásokból valahogy kimaradt.

De ugyanígy bosszantó, amikor tévéműsorban csak az első másodpercekben hangzik el vagy  a riportalany, vagy a helyszín neve, és soha többé, az egész kisfilm, riport alatt egyetlenegyszer sem. Aki nem az első másodperctől nézi, annak esélye sincs megtudni, ki beszél. Csak néha meg kellene említeni, vagy kiírni a nevet, az információt, ugye, mert hátha, esetleg, netán felkeltette maga a műsor a néző figyelmét, és akkor nem árt, ha tudja, ki ez itt.

Az információ hiánya, elmaradása, ez nekem vesszőparipám, különösen, amióta így felgyorsult minden, a média is rohan, csak gyorsan, gyorsan, legyen hír, legyen anyag, ömlesszünk a fogyasztó elé minél többfélét, hadd szédüljön bele a rengeteg infóba, a tempótól észre sem veszi, hogy mindenből csak morzsákat kap, ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit, de mindent felületesen. Ha meg közben netán gondolkodni kezd, akkor hiányérzete lesz, de ki törődik vele? Komoly, tartalmas írásokat szerkesztenek össze úgy, hogy épp a legfontosabb információ nem hangzik el több bekezdésen keresztül, csak majd valahol a vége felé. Például részletesen ismerteti egy épület történetét, már mindent tudunk róla oda-vissza, csak azt nem, hogy hol van, milyen utca, hányas szám alatt, hogy fejben mindvégig el tudja helyezni az olvasó. Ezt – szinte szándékosan – majd az utolsó bekezdés tartalmazza, pedig nem fejtörő játékban akart részt venni, csak ismereteit akarta bővíteni. 

Volt (van) egy jó várostörténeti folyóirat, amit évekig lelkesen olvastam, a havonkénti pontos megjelenése dátumát is számontartottam, hogy időben megszerezhessem, nagyon szerettem. Aztán egyre inkább elharapózott benne az említett stílus, eleinte csak egy bizonyos szerzőre volt jellemző, de később mások is átvették. Ők nem tudják, de ekkor történt az a nevezetes eset, hogy elvesztettek egy hűséges olvasót. Az az olvasó ugyanis szereti, ha normálisan informálják, nem akar egy-két oldalon keresztül találgatni, hogy vajon mire gondolt a szerző. Hát, így jártak, így jártam.

Aki keres, talál

Mégpedig könyvet. Évek óta próbáltam rájönni, mi lehetett a címe és főleg, hogy milyen sorozathoz tartozott az a néhány könyv, amelyekre élénken emlékszem gyerekkoromból. Mindenféle érdekes írás volt bennük, ott olvastam például először a lochnessi szörnyről, meg egy bizonyos félelmetes amerikai  szervezetről, és sok egyébről. Mivel ez az ötvenes években történt, már nem tudtam felidézni sem címet, sem kiadót,  de arra emlékeztem, hogy nagyjából mekkorák voltak, és az egyforma nagyságuk miatt arra következtettem, hogy sorozat darabjai lehettek.

Gondoltam, rákeresek az antikvárium oldalon, és mivel gyakorlatilag semmit se tudtam róla, csak tól-ig évszámokkal kereshettem rá, mégis megtaláltam: a sorozat címe Hasznos mulatságok (persze nem a reformkori!), és lám, ott voltak a kötetek, amelyek némelyikére élénken emlékeztem. Például a Pénz!Pénz!Pénz!, meg A nyelvek világában, a Vigyázat, szélhámos – de legjobban a Titkok és talányok címe és  borítójának  színe  maradt meg a fejemben. Hogy majd megrendelem-e legalább ezt az utóbbit, ami gyerekkorom egyik kedvence  volt, még eldöntöm, de érdekes lenne látni, hogy az ötvenes években milyen "titkokat és talányokat" tartottak érdemesnek a publikum elé tárni, de még inkább, hogy hogyan írtak ezekről abban a korban. 

Tanulság: amit nem találsz a neten, az nem is létezik, illetve nem is létezett. 😄 Hát, íme bizonyság, ezek a könyvek nagyon is léteztek.

És... már megint eltelt egy

 

Nyolcvan évvel ezelőtt

Eredetileg januárig nem akartam már írni. Aztán tegnap megnéztem egy műsort, 1944 karácsonyáról szólt, akkor kezdődött Budapest ostroma. Anyu, aki 22 évesen egy budai bérház pincéjében élte át nagymamámmal és a ház lakóival együtt a hét hétig tartó időszakot, sokat mesélt róla. A vízért gyaloglásáról fegyverropogás közepette, a fekete hajú lányról, aki az oroszoktól való félelmében a kazánházba bújt és  pár nap múlva ősz szálakkal teli hajjal jött elő, a fagyott lóhús elosztásáról, meg a többi szörnyűségről. Húszéves öccse, aki nagybátyám lett volna, az ostrom alatt januárban  a Sashegyen halt meg egy bombatámadásban több katonatársával együtt.

A kor szakértő elemzőin kívül a kor még élő tanúi is megszólalnak, például "az ország geológusa", Juhász Árpád is, aki kilencéves gyerekként lett az egyetlen férfi a családban az ostrom idejére.

https://mediaklikk.hu/video/m5-historia-44-karacsonya/

 Minden kedves olvasónak boldog, békés karácsonyt kívánok!

Elvonás

Elektronikus eszközeim szomorú és egyidejű kimúlása gyakorlati és lelki zavarokat okoz nálam. A kényszermozgások,  amikor a tablet szokásos helye felé fordultam, a rádöbbenés,  hogy nincs ott, aztán a nagyhatalmú szolgáltató által véletlenül pont mostanra időzített digitális átállás, ami megkavarta a wifihez kapcsolódást - ez így együtt kifejezetten megnyirbálta a biztonságérzetemet. Mindössze néhány napot jelentett az elvonás, de sok vót ez nekem, csókolom, wifi és Android nélkül, ennyi csapás, hát élet ez így? 

Mindkét régi eszközöm nagyon hiányzik, magam is csodálkozom, mennyire. Legszívesebben azt venném, ha mindkettő valami csoda folytán feléledne, és ugyan szétszereltem őket, de nem tudok lemondani róluk. Pedig nagy kidobáló vagyok, az utóbbi huszonvalahány év alatt hozzáedződtem a kíméletlen selejtezéshez, a három költözés másképp nem ment volna. De ez a két tárgy megérdemelné az újjászületést, és már látom, hogy alkalomadtán  fogok is lépéseket tenni ez ügyben.

Már mindkettőből van másik. Pillanatnyilag próbálom megszokni az egyiket, amit eddig csak elvétve használtam (laptop, fedélzetén Windows 10), valamint beletanulni a másikba, ami vadonatúj (tablet, Androiddal).  Szeretnem is kellene őket, mert tetszik, nem tetszik, velük fogom élni a mindennapjaimat. Még nem szeretem egyiket se igazán, de az összecsiszolódás folyamatban van.

Kategóriák

Nem tudom rendesen kezelni a blogban a címkéket, pedig ha már kategorizálok, akkor következetesnek kell lennem, mégpedig nagyon. Ehhez képest most már kezd az egész címkegyűjteményem káoszba fulladni, megírok egy posztot és ülök, nézem, ugyan milyen címkét ragasszak rá. Túl sok új címkét nem vezethetek be csak úgy, gondolomformán, mert azokba az "újakba"  nagyon sok régi is beleillene, és kész a kavarodás. Átgondolni és következetesen átkategorizálni akkora munka lenne, tekintve az évek és bejegyzések mennyiségét, hogy meg se merném kísérelni, képtelenség lenne végrehajtani.  Abbahagyni a címkézést, ez se igazán jó megoldás. Így aztán marad ez a konfúz, következetlen kategóriagyűjtemény, és majd ugyanígy gyarapszik, szaporodik tovább. Ahogy lesz, úgy lesz, ennél nagyobb gondom sose legyen.
Árva magyar blogger siralmai című szösszenetemet olvasták.

Vessenek a mókusok elé...

... de én nagyon jól szórakozom a Paramount-reklámon, ami a karácsonyi napokon majd látható filmeket ajánlja. A háttérzene  aktualizált  szöveggel a Csendes éj dallamára,  a rengeteg filmből összevágott másodpercnyi részletek összefűzve, stb., de a legjobban minden alkalommal a végét várom, amikor (azt hiszem)Ryan Gosling hátrafordulva ideszól: kuss legyen!

Hát, bocs', jelenleg ez a kultúrszintem. 😌 De nyugalom, ezek közül egyetlenegy karácsonyi filmet sem fogok  megnézni.

 

Tárgyak bosszúja

Előállt a szokásos helyzet, amikor egymás után romlanak el a tárgyak. November elején a régi laptop vált használhatatlanná, igaz, nyolc évnyi munka után. Két héttel ezelőtt a kenyérpirító kezdett hangosan zúgni, morogni, még jó, hogy lángot nem lövellt magából, de ez is bőven ledolgozta már a szolgálati éveit. Most pedig néhány heti haldoklás után a tablet lehelte ki lelkét teljesen, ő négy éves múlt az idén, és mondhatom, bármelyik elektronikus eszközömnél sokkal erősebben igénybevettem, keményen megdolgoztattam.

Ezek közül a kenyérpirító érdekel a legkevésbé, bosszantó, hogy elromlott, de könnyen pótolható. A tablet életmentő volt három évvel ezelőtt, amikor hosszú hetekig, sőt hónapokig  csak rá számíthattam mint elektronikus eszközre. Akkoriban csak amolyan római módra, félig fekvő stílusban tudtam netezni, ez pedig kizárólag a tablettel volt megoldható (a telefon túl pici betűs a folyamatos olvasáshoz, íráshoz). De a laptop, az bosszant legjobban. Volt rajta egy normálisan működő operációs rendszer, pár éve cseréltem az akkumulátorát és a töltőjét, azóta remekül szuperált, tehát elektronikusan nem volt vele semmi gond, mechanikus romlás okozta a vesztét, és ez sokszorosan is dühítő. Megvárom a januárt, aztán eldől a sorsa, de ilyen könnyen nem mondok le szegényről. 

Egy szó mint száz, három a magyar igazság, most már megvolt a három, köszi, ha lehet, több elromlás már ne legyen.

 

Reklám az egész világ

Az idei karácsonyi reklámfelhozatal valami lehangolóan silány.

A legújabb, ahol a kakas-tyúk pár meghatottan nézi a karácsonyfa alakú szénabálát (vagy mit), amelyet nem tudom milyen fajta borzasztó kinézetű repülő rovarok szállnak meg, és  a fe... potrohuk világít mint megannyi karácsonyfaizzó.
És ezen érzelmes jelenet egy csirketenyésztő telepen zajlik, ahol, mint tudjuk, a baromfikat kifejezetten a hamarosan esedékes leölésük céljából tartják. Halálraítélt szárnyasok meghitt karácsonya... óriási ötlet. Annyira szeretnék némely reklámötletgazda fejébe belelátni – bár valószínűleg addig jó nekem, amíg nem látok bele.

Töpreng

Azért az mindig rosszul hangzik, amikor az ember azt mondja: "én már  elég   öreg vagyok, hogy...". Van ebben egy adag megengedés is, meg lemondás is, attól függ, miről van szó éppen, amikor ezt mondom vagy gondolom. Ami engem illet, a saját koromhoz sehogy se tudok viszonyulni, illetve ahogy viszonyulok, az nem tetszik. Nem akarom elhinni, hogy annyi vagyok, amennyi, pedig le se tagadhatnám, mert látszik, viszont  lélekben nem érzem magam annyinak. Valahogy megrekedtem a negyven évvel ezelőtti bensőmnél – persze az utána következő negyven év tapasztalatai, netán bölcsessége nélkül.  Vajon van-e már bölcsessége az embernek, amikor elér ide a hetven-nyolcvan közé? Mindenképpen, alapértelmezetten szerez bölcsességet ekkorra? (Lehetne viccesen példálózni kortársakon megfigyelhető jelekkel, észrevehető-e rajtuk egyértelműen a "bölcsülés", de nem érdemes.)

Nem, nincs születésnapom, a korom anélkül is képes zavarni.

Mászóvas

Most láttam, ahogy egy  vasból készült régi szerszámot javítanak. Egy favágóé volt valamikor, két nagy, karomszerű eszköz, amit a lábaira csatolt és ezekkel mászott fel a fára, ha arra volt szükség.

Valamikor én is láttam ilyent, amikor még minden villanyoszlop fából volt (a tetején jellegzetes porcelán szigetelővel), a szerelők azokra másztak fel ilyen lábravalókkal, aminek, mint most megtudtam, mászóvas  a neve. Gyerekkoromban velünk szemben az utca másik oldalán volt egy villanyoszlop, és persze időnként meghibásodott rajta valami. Olyankor jött két ember, az egyik a lábára csatolta a vasakat, azok jellegzetesen hangosan csörögtek-zörögtek, ahogy nekiütődtek mindennek, majd pedig egyiket a másik után beakasztotta az oszlop fájába és csörögve-zörögve elkezdett mászni fölfelé. Persze ha odafent valami hibát talált, kénytelen volt lemászni a szükséges alkatrészért, és újra vissza. Minden alkalommal csodáltam azt az embert, azért is, mert fel mert mászni a magasba, de főleg mert fel tudott mászni! Ez  óriási teljesítmény volt nekem, aki tornaórán is legfeljebb a kötélre voltam képes felkapaszkodni, azt is csak épphogy, de a rúdra soha. Így aztán az a szerelő azokkal a hatalmas vasakkal a lábán az én szememben majdnemhogy szupermennek számított – már persze ha akkoriban ismertük volna ezt a  fantáziaszülte szereplőt. 😄

Dekabrista virág

Hittétek volna, hogy a karácsonyi kaktusz neve oroszul dekabriszt (декабрист)? Tegnap akadtam rá egy blogban és hirtelen nem értettem, milyen virág lehet az? De szerencsére fotó is volt róla, a karácsonyi kaktuszról.  Gondolkodtam, hogy vajon miért nevezik így ezt a növényt, mert arról a szóról, hogy dekabrista, csak a felkelés jutott eszembe, hát hogy jön ide az a virág? Pedig logikus: a karácsonyi kaktusz természete, hogy - jó esetben - decemberben virágzik, a december pedig oroszul декабрь. És persze a dekabristák is a hónapról kapták a nevüket 1825 decemberében, akkor tört ki a felkelés. 

Ilyen egyszerű és ilyen érdekes a nyelv működése. Megint tanultam valamit.

Inkább

Egyre jobban támad minden irányból az ünnep.  Áradnak az unalomig ismételt jelzők, a túlságosan is fülbemászó, sőt (bár ilyen szó nincs) fülbemászott zenék, és aki csak nyilvánosan megszólal, azt hiszi, folyamatosan csöpögnie kell a széplélektől, és csöpög is. Nekem ez még túl korai,   bőven ráérne majd "az" ünnep előtt 1-2 nappal - ha feltétlenül muszáj.

Úgyhogy szabad perceimben inkább gyógytorna videókat nézek. Meg régészeti feltárás videókat. Meg mikrolakás  videókat Japánból. Meg kapszulahotel videókat szintén Japánból. Meg webkamerákat. Persze mindezeket  nem  egymás után egy nap alatt, hanem ahogy éppen ráérek.  Mindent nézek ami érdekel és nem nyomaszt, ez az én szabadságom. 😊

A palota

1865-ben ezen a napon adták át ünnepélyes megnyitó keretében a Magyar Tudományos Akadémia  székházát, az Akadémia palotáját.

Már 1831 óta működött az Akadémia különféle bérelt helyeken, de a nemzet ügye volt, hogy végre legyen méltó épülete annak az intézménynek, amely a magyar nyelvet, magyar kultúrát és művelődést szolgálja. Az is fontos volt, hogy közadakozásból épüljön fel az Akadémia háza.

1860-ban kértek terveket akkori neves építészektől, magyaroktól és külföldiektől, hosszadalmasan zajlott a pályaművek elbírálása, mert a döntéshozók sokáig nem értettek egyet az épület stílusát illetően. De végül győzőtt a neoreneszánsz – mármint ami a stílust illeti, és egy berlini építész Fíriedrich August Stüler tervét hirdették ki megvalósításra érdemesnek. A tervezett méretekből valamelyest le kellett faragnia, hogy csökkenjenek a költségek.

Az építkezés 1865-re fejeződött be, az ünnepélyes megnyitó gyűlést december 11-ikén tartották.

A Vasárnapi Újság így tudósított róla:

„Decz. 11-én történt először, hogy a tudománynak ez ünnepét azon palota sugárzó csarnokaiban ülték meg, melyet a nemzet lelkes áldozatkészsége emelt szellemkincsei őreinek. E palota, mely legdíszesebb terünk ékességét képezi, be van fejezve s az épület nemes arányai a kedvező térviszonyok folytán, teljes érvényre juthatnak.”

Valóban ékesség volt és ma is az.

A belső udvaron áll egy vadgesztenyefa, a hagyomány szerint még Arany Jánosék ültették annak idején, amikor a főtitkári hivatal melletti lakásban laktak. Szegény eléggé csenevész, főleg ahhoz képest, milyen nagyon idős, de az őt bekerítő épület árnyékában csak nyújtózkodni képes már vagy százhatvan éve.  Olvasom, hogy a jövő évi 200 éves jubileum alkalmából megújul az épület, nagy lendülettel folynak a felújítási munkálatok. Ugyanott azt olvasom, hogy a belső udvarra parkolót és kerékpártárolót terveznek – azonnal a gesztenyefa jutott eszembe. Elférnek-e körülötte az autók,  és egyáltalán: hogyhogy autók lesznek körülötte? Elfér-e, nem károsodik-e a fa a parkoló közepén? Olyan szerencsés voltam, hogy éveken át ültem Arany János szobájában, pont szemben az eredeti cserépkályhával, és az ablakból egyenesen a gesztenyefára láttam. Az udvar nem nagy, a közepén álló fát vajon beleszámították a tervezésbe? Megmondta-e nekik valaki, hogy az nem akármilyen fa? Vajon megmarad-e? Vajon áll-e még?

A könyv

Ma tanultam egy új kifejezést: egy könyvél-festővel láttam interjút. Ő olyan festő, aki könyvéleket fest, vagyis könyvek lapjainak éleit, melyek aztán a könyv összecsukott állapotában csodálatos mintákká állnak össze. Elvétve ugyan láttam már ilyen könyveket, de azok mind régiek voltak, és nem tudtam, hogy ez a "műfaj" ma így felvirágzott.

És láttam egy műsort a könyvkötésről, könyvrestaurálásról, könyvművészetről, és ez - mint számomra minden tekintetben kedves téma - odaragasztott engem a képernyő elé. Szeretem a könyveket, még úgy is, ha ma már nagyon ritkán olvasok. Nem bírom, ha a könyvet nem tisztelik. Amikor évekkel ezelőtt a központi könyvtárban bevezették az automata könyv-visszavételt, komolyan mondom, szinte fizikai rossz érzés fogott el, amikor a résen becsúsztatva a visszavitt könyvet, hallottam, ahogy lezuhan. Persze rá a többi, már bedobott könyvre! Nem igaz, hogy ez a művelet nem árt a könyveknek, meg hát egyébként is, könyvet dobálni, már a gondolat is felháborító. Sokakkal ellentétben én nem tartottam jónak annakidején azt a bizonyos "veszíts el egy könyvet" akciót, bár tudom, milyen szándékból született, mégse értettem egyet ezzel a módszerrel sem. 

És az se tetszik, amikor valaki kreatívkodásból már nem használt könyvek lapjait összeragasztja (!) és a borítót, meg a kinyitott könyvmaradványt dekorálja saját kénye-kedve szerint. Ezt úgy aposztrofálják, hogy könyvek újrahasznosítása(!), meg hogy kiselejtezett könyvek így új értelmet nyerhetnek, és hasonló közhelyes magyarázatok is vannak  erre. 

Szerintem pedig könyvet inkább ne hagyjunk sehol, ne veszítsünk el, ne dobáljunk, ne szabjunk át, a könyvet tisztelni kell, még mindig.

Aranyszabály

Azt mondja a mesterember: "A lényeg, hogy kétszer mérünk, egyszer vágunk." 

Bizony! Tudnék mesélni! Kiegészítem: háromszor számolunk, kétszer mérünk,  egyszer vágunk. Egy igazán emlékezetes esetem volt, amikor nem figyeltem és nagyon elszúrtam a "mesterművet". Harmincas éveimben történt. Kétrészes nyári ruhát varrtam, piros-fehér vékony anyag volt, szimpla széles, ezért kicsit trükköznöm kellett a szabásminta helyezgetésével, a felső elejét és hátát is két-két részből terveztem.

Mértem, vágtam. Aztán amikor már mindent kiszabtam, a szoknyát, a blúz elejét és a fele hátát is, kiderült, hogy a másik feléhez nincs anyagom! Álltam a darabok fölött, kerestem, hol a többi anyag, de nem volt. Nem hittem a szememnek. Nyilvánvaló volt, hogy rosszul számítottam ki az anyagszükségletet, nem történt még velem ilyen, mert mindig inkább fél méterrel többet vásároltam, biztos, ami biztos. Csak ebben az esetben nem. Ott voltak a kiszabott részek, egy kivételével, a helyzet pedig megoldhatatlannak látszott, mert a fél hátát semmivel se tudtam volna pótolni.

Csak az volt a szerencsém, hogy pár nappal azelőtt vettem az anyagot, reménykedhettem, hátha van még belőle a boltban, tehát másnap rohantam vissza, és kaptam is. Ekkora baklövés után  ekkora szerencsét meg se érdemeltem. 😊

Mikulásfalva

Ilyen forgalmas most Rovaniemiben a Mikulás látványosság (vagy minek nevezzem), és gondolom, ez most már így lesz karácsonyig. 

Csak azt nem tudom, hogy ha a Mikulás, azaz Joulupukki most éppen itt turnézik nálunk városról városra - ahogy hírlik -, akkor ott ki szórakoztatja ezt a sok embert? 😊

Nem tetszik

Úgy látszik, reklámok ügyében fordítva vagyok bekötve. Van egy, ami mellett tömegével sorakoznak a meghatott kommentek, többen is saját bevallásuk szerint elsírják magukat ezt a reklámot látva. Én pedig értetlenül, pontosabban némi felháborodással nézem a filmecske végét, mert egyszerűen nem értem, hogy az "üzenetet", gondolatot, amit ez a reklám közvetíteni akar, azt miért kellett éppen így, éppen ilyen képi eszközzel kifejezni. 

(Bocs', rejtélyes, tudom, de nem akarom magamra vonni a meghatottak népharagját. Tessék belenyugodni, hogy szerintem lehetett volna más módon is ugyanazt sugallni.)

Robot Robi betanul

Ismerkedem a robotporszívóval. Amikor a múltkor kicsomagoltam és feltöltöttem a dokkolóján, ki is próbáltam, de inkább csak annyira, hogy lássam, működik-e. Működött. Aztán amikor visszament a helyére, áramtalanítottam a töltőt, van itt elég elektroszmogot eregető izé nélküle is, ne legyen áram alatt éjszaka. Ennek ellenére hajnali fél ötkor arra ébredtem, hogy mondott valamit. Hogy mit, azt nem értettem, álmomban nem értek elég jól angolul, mindenesetre az áramtalanítás ellenére megszólalt. Na, gondoltam, így nem leszünk jóban, és aludtam tovább.

Legközelebb már kicsit megdolgoztattam és figyeltem, hogyan gurul át a küszöbökön és mászik föl a szőnyegre. Mindent abszolvált, módszeresen surrogott ide-oda, nagyon vicces volt, ahogy a földön maradt kisebb tárgyakat bökdöste, aztán odébbállt. Természetesen lehet egy applikációval is vezérelni, azt még nem tanultam ki teljesen, de megtaláltam a programban a hang kikapcsolása gombot, úgyhogy ezután nem fog megszólalni. Összeszokunk, azt hiszem. 😊

Ha jobb a régi

Nemrég végleg tönkrement a majd' kilenc éve folyamatosan használt laptopom. Ami a legrosszabb, fizikailag ment tönkre, pedig belül egész jól működött -  mindaddig, míg a műanyag testének egyik nagy alkotórésze teljesen el nem görbült a kijelző zsanérjával együtt. Mivel pedig ez éppen azon a tájon keletkezett, ahol a feltöltés, meg a bekapcsoló van, működésképtelen lett az egész. Látván szomorú állapotját, gyorsan kiszedtem belőle a merevlemezt, mentvén a lényeget. Aztán valamelyest még jobban szétszedtem a gépet, hátha  mechanikusan helyre lehet hozni odabentről, de nem. Elgörbült műanyaglapra nincs gyógyszer. 

Megemésztettem, bánatosan belenyugodtam. Bezacskóztam szegényt, hogy majd egyszer kidobom. Azóta telik-múlik az idő, a roncs ott hever becsomagolva, nekem meg mégsincs szívem kidobni. Már látom, hogy előbb-utóbb rászánom magam és megkérdem a számítógépes szakembert, hogy ha beszerzem a hozzávaló alkotóelemet (lehet kapni!),  összeszerelné-e. Mert akkor olyan lenne, mint az új volt majdnem kilenc évvel ezelőtt. Nem vagyok én ennek a fogyasztói őrületnek az embere, szeretem azt a gépet, még a tapipad érintése is más, mint az újabbnak, hát hadd működjön még egy darabig.

Statisztika

Nézem a statisztikát és csodálkozom. Az idelátogatások száma folyamatosan nő, főleg az utóbbi napokban. Mintha a blogvember végére többen találtak volna ide, most pedig, hogy hivatalosan vége a kihívásnak, mintha figyelnék, vajon leállok-e,  vagy írok tovább. Én úgy vagyok ezzel, hogy eleinte azt hittem, megunjuk majd ezt, böcsületből teljesítjük, ha már elkezdtük, de a végére kifulladunk, és boldogan szünetelünk egy darabig, legalábbis ritkítjuk a posztolást. Most meg, hogy vége, igyekszem nem elhanyagolni az írást, mert tapasztalatból tudom, hogy ha gyakran hagyok nagy szüneteket, akkor már tényleg nehezen találok magamra és vissza a bloghoz. Olyankor, amikor már hetek óta nem írtam, mind gyakrabban legyintettem: már mindegy, már ennyi napja meg annyi hete nem írtam, már nem is számítanak rá, már el is szoktak innen, minek írjak, meg már semmi kedvem... És tényleg, akkor már  nem  is volt kedvem írni semmiről, ebből aztán féléves, legutóbb meg kétéves szünet lett.

Szóval, hacsak nem muszáj, nem szeretnék elkövetni megint ilyen hosszú kihagyást, de azért nem kell félni, nem fogok ám naponta írni továbbra is! Csak ha fecsegni támad kedvem, vagy netán magvas gondolatom támad, vagy ha valami engem nagyon érdeklő témát találok – aztán hogy az mást is érdekel-e, majd kiderül.

Halmozottan hátrányos helyzet

Rájöttem, miért írok én ide mindenfélét, hol erről, hol arról, hol ilyen témáról, hol olyanról. Hát azért, mert akikkel kapcsolatban vagyok "élőben", azokkal nem tudok ezekről beszélgetni. Nem érdeklik őket a webkamerák, nem jönnek izgalomba attól,  hogy az életet a világ távoli pontjain valós időben láthassák, hidegen hagyja őket a szerelés, a barkácsolás, az anyagok viselkedése, a szerszámok, kézművességből legfeljebb a végterméket értékelik, és persze a legnagyobb baj, hogy egyáltalán nem tudok senkivel, de senkivel megtárgyalni számítógépes témát.  Van, akitől azt se merném megkérdezni, hogy milyen rendszer van a gépén, vagy milyen böngészőt használ. A fészbukot messze kerülik, hiába mondom, hogy csak ésszel kell használni. De azért szeretem ám őket, csak nehéz velük, mivel az engem igazán érdeklő témák mind kimaradnak a társalgásból. 

Ja, és a blogjaink se érdeklik őket. Mondom én, hogy halmozottan nehéz öregkorom van.

Elmarad vagy nem marad el?

Ellentmondásos hírek keringenek az előttünk álló télről. Bizonyos meteorológusok arra figyelmeztetnek bennünket, hogy kemény tél lesz, bár arról nem szólnak, hogy ez most komoly számításokkal megalapozott előrejelzés, vagy csak jóslat annak alapján, hogy egymás után  ennyi enyhe tél már nem valószínű, most már jönnie kell egy komolyabbnak. Aztán más szakértő körök pedig azt hirdetik, hogy ismét hasonlóan semmilyen tél lesz, mint amilyent az utóbbi időben már megszoktunk. Az, hogy Uszty-Kutban pillanatnyilag -34 fok van, számunkra semmit se jelent, mi nem a sarkkör környékén vagyunk, ott náluk jogos a zimankó, nálunk nem. 

Na, most akkor milyen tél lesz? Az ember csak kapkodja a fejét és nem tudja, mihez tartsa magát. Kell majd a nagykabátom? Amit télikabátnak hívok ugyan, de vatelin sincs benne, ehhez képest viszont elég nehéz, már attól elfáradok mindig, ahogy leveszem a fogasról, utálom. Kell majd felvennem sapkát?  Az utóbbi tizenvalahány év alatt eleinte még évente megpróbáltam alkotni magamnak valami fejrevalót, kötöttem, fejtettem, főleg fejtettem, mert nagy lett, kicsi lett, ronda lett, ebben a sorrendben alakult a mű.  Végül sose lett belőlük semmi, maradt a huszonvalahány éve polárból varrt sapkám, amit valamikor 2000 táján budatétényi átmeneti tartózkodásunk alatt készítettem. De mivel azt csak igazi hidegben lehet hordani, nem volt rajtam legalább három éve. Úgyhogy ha szabad kérnem, legyen enyhe tél!

Kikérem magamnak

Vicces kedvében van a Firefox vagy a Google fordító. Magyarra nem hajlandó fordítani egy oldalt sem, ellenben orosz oldalakon egyből felajánlja a magyarra fordítást. Úgy gondolja, hogy minden más nyelven értek, csak oroszul nem. Lehet, hogy mégse figyel?

Blogvember 30.

És igen, megcsináltam! Elégedett vagyok, tényleg. A hónap közepén, meg a múlt héten ugyan volt egy-egy enyhe mélypont, amikor fogalmam sem volt, mi lesz a hátralevő napokkal, lesz-e a fejemben minden napra írnivaló nyersanyag, de aztán valahogy mindig került valami. 

Azok közül, akiket többé-kevésbé rendszeresen olvasok, többen is vállalták a kihívást (bár a kihívás feltételez egy kihívót is, aki ez esetben nem volt, dehát ne akadjunk fenn kicsiségen...), és mindannyian kitartottak, most már lehet mondani, hogy végig. Mindenki másképp csinálta, voltak, akik mindig az illető napot naplózták, mások tematikus bejegyzéseket írtak, esetleg vegyítették ezt a kettőt. Én _ahogy_esik,_úgy_puffan_ módon fogtam fel, tehát tulajdonképpen úgy írtam, ahogy mindig is kezeltem a blogot: ami éppen eszembe jutott, napi eseményről, napi gondolatról, bármiről. 

Az első napok után az volt az érzésem, hogy ez a magunkra kiszabott blogvember nem fogja azt eredményezni, amiért indult, vagyis hogy jobban beleszokjunk a gyakoribb posztolásba, sőt még az is lehet, hogy a hónap végére úgy belefáradunk, hogy utána egy darabig lazítás címén még ritkábban írunk. Mostanra már úgy látom, hogy bele lehet ebbe jönni, még akár kedvet is kaphat hozzá az ember, hogy folytassa, mert annyira megszokja a napi írogatást, hogy rutinná válik. 

Mindenesetre ahogy most elnézem a blogvemberen fellelkesült blogvilágot, azt mondom, hogy korai még temetni ezt a műfajt, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. Holnaptól.

Blogvember 29.

Elképesztő, hogy szinte már eltelt a hónap!  Holnap vége, és minek lesz még vége, na, minek? Hát a blogvembernek is! Még nem döntöttem el, örüljek-e ennek vagy sem. 😊

Mindegy is, beszélek másról. Akinek eddig is volt ügyfélkapu regisztrációja, gondolom, tud róla, hogy január 16-dikán megszűnik a régi belépés, ezután már  másképpen tudunk majd hozzáférni, és ez különbözik attól függően is, hogy sima pc-n vagy okoseszközön használjuk. Én olyan vagyok, hogy lehetőleg nem hagyok semmit az utolsó pillanatra. Sosem álltam sorba május 20-dikán az adóbevallásomat szorongatva a meghosszabbított nyitva tartással üzemelő postán este fél 10-kor, sosem  a határidő huszonnegyedik órájában adok be határidős dolgot, satöbbi, satöbbi, nekem az a biztos, ha minél előbb túl vagyok rajta. Ezért aztán tegnap nekirugaszkodtam az ügyfélkapunak, kíváncsi is voltam, hogy most akkor mi van, mit kell csinálni, mi is változik benne konkrétan. De főleg a megoldás érdekelt, hogy ezentúl is be tudjak lépni. És nem jutottam semmire.
Ismét megállapítottam, hogy amikor valamin újítanak, az csak rosszabb lesz. Így van a közösségi hálóval is (hogy ne nevezzem nevén), ahányszor változtattak a felületén, mindig körülményesebb lett a kezelése. Így volt már a Windows újabb és újabb verzióinál is, az XP jó volt, még a 7-es is, aztán a 8.1-es már alig állta meg a helyét, a 10-es pedig – éppen azzal birkózom én is – a hetesnél sokkal rosszabb. A 11-esről se hallok sok jót, de azt nem ismerem igazán.
Értem én, hogy biztonságosnak kell lennie az ügyfélkapunak. Egyre több dologhoz  szükséges, egyre több mindent nem is lehet már más úton elintézni, és ez mindinkább így lesz, de egyre több a veszély is. Viszont ha megszűnik a régi, lesznek, akik ameddig lehet, inkább lemondanak az ügyfélkapu használatáról, merthogy az újnak még a regisztrációjához is annyi mindent kell végrehajtani, hogy az embernek az élettől is elmegy a kedve. Így variálni, úgy variálni, ilyen kód, olyan QR-beolvasás, belezavarodsz, mire végigvergődsz rajta. Fel is adtam tegnap, majd máskor újra nekifutok, addig pedig használom azt a rongyos régit.

Blogvember 28.

Mi mindenre gondoltam ma?

Például, hogy milyen jó lehet legózni. Nekem gyerekkoromban csak Sztahanov fémépítő játékom volt, mivel akkoriban itt még nem létezett a legó. Kicsi koromban ugyan egyszer láttam valami hasonlót, amikor a zebegényi üdülőben, ahol 4-5 éves koromban nyaraltunk, egy kisfiúnak volt valami olyasmi játéka,  azoknak a kockáknak voltak a maihoz hasonló, összenyomkodható bütykei. 

De a zebegényi üdülésre gondolva eszembe jutott az ipiapacs is. Merthogy volt ott több gyerek is és játszottunk, többek közt ipiapacsot. Bár itthon is biztosan játszottam már ezt az utcabeli gyerekekkel, tehát nem akkor találkozhattam vele először, mégis tisztán emlékszem, hogy attól kezdve nem szerettem azt a játékot. Mostani eszemmel úgy magyarázom, hogy talán zavart a feszültség, a megtalálásra várás, és az a pillanat, amikor megtalálnak, ez lehetett az oka, hogy később se szívesen játszottam ipiapacsot.  

Aztán ki tudja, ezzel összefüggésben-e, vagy sem, ma az is eszembe jutott, hogy mennyi minden nincs már meg a gyerekkoromból, vagy legalábbis a régi tárgyakból. A maci, a két babám, miből állt volna megőrizni? Hogy hagyhattam tönkremenni a kamrában a hajas babámat? De nem csak játékok, egyéb tárgyak sincsenek már sehol. A Singer varrógép, a harmónium, a régi, fodros szélű üveg lámpabúra a konyhából. Persze nem lehet mindent örökre megtartani, mégis, miért van az, hogy kifejezetten fáj, ha rágondolok némelyikre? Talán mert az összes, egytől-egyig mindegyik visszahozhatatlan. És mindez csak azért, mert akkor még nem gondoltam arra, hogy egyszer majd eljön az idő, amikor hiányozni fognak.

Blogvember 27.

Ma belefutottam egy személyiségtípusokat felmérő tesztoldalba, és csak miután kitöltöttem a hosszú kérdéssort és megláttam az eredményként kijött típus betűjelét, akkor fogtam gyanút, hogy nekem már kijött ez valamikor valahol. És igen, jól emlékeztem, a blogomban egy 2016-os bejegyzésben ugyanezt a tesztet mutattam meg, akkor  az ISTJ-T eredmény jött ki, most pedig az ISTJ-A (itt meg lehet nézni a típusok csoportjait a betűjeleikkel, de az A és T jelentésére nem jöttem rá). Szóval, 8 év alatt nagyjából ugyanolyan maradtam, ami nem nagy meglepetés. 

De azért a végén a szöveges értékelésben találtam rám nem illőt. Mert azt írja:  Gyakran válsz azzá a személlyé, akikhez mások fordulnak, amikor arra van szükségük, hogy valami jól legyen megcsinálva. Az eddigi módszerek iránti ragaszkodásod azonban néha ellenállóvá tesz a változásokkal szemben, még akkor is, ha az alkalmazkodás előnyös lenne.

És ugyanez a tévedés a gyengeségek felsorolásában is:

Ellenáll a változásnak. A megszokott eljárásokhoz való ragaszkodásod hátráltathatja az alkalmazkodást dinamikus környezetekben.
Rugalmatlan gondolkodó. A bevált módszerekhez való ragaszkodásod korlátozhatja az újítást.

Nem, dehogy! Nem ragaszkodom a megszokotthoz, sem a bevált módszerekhez, ellenkezőleg, kíváncsi vagyok az újakra.     

Egy szó, mint száz, ez a teszt nem ismer engem, na. 😃

 

Blogvember 26.

Ha én naplószerűen akarnám a napi bejegyzéseket írni, az elég fura eredményre vezetne így estére. Mert általában, és persze jó esetben, semmi különlegesen érdemleges nem történik. De amikor nincs semmi fontos megörökítendő, a gondolatok akkor is jönnek.

Ma például váratlanul felidéztem tanulmányaimból a diftongusokat. Nem, nem őrültem meg, csak hallottam  egy nagyrábéi asszonyt igazi szép tájszólásban beszélni és rögtön arra gondoltam, hogy lám, itt a tipikus példa  a záródó diftongusokra. Fonetika és nyelvtörténet, ezek voltak az igazán engem megragadó területek az  egyetemi évek alatt, és ezekből még időnként fel is rémlik valami. Olyannyira, hogy a nyíló és záródó diftongusokra is emlékszem, és nagyjából arra is, hogy az országnak mely vidékén használják az egyik fajtát és melyiken a másikat. Számomra ma már teljesen haszontalan ismeretek, de  mégis valami megmelengeti ilyenkor a szívemet, ez bármilyen idétlenül is hangzik.
Azt mondja ez az asszony, hogy "öten vótunk testvérek, és sokszor anyám igénybevett, mer' én vótam ötünk közül a legöregebb...", "szerettem is főzni mindig, egész életembe', most is egyet gondolok, akkó' má' én hozzáfogok és csinálom, szívbű', szeretettel csinálom a családnak" – mondja mosolyogva. Aztán megmutatja és elmagyarázza, hogyan készíti a darutollas pulickát(így!), a végén pedig széles mosollyal és kislányos, huncut vállrándítással azt mondja: "úgyhogy... ennyit tudok róla mondani". 
Nekem mindig felüdülés az ilyet látni és hallgatni, tényleg.

 

Blogvember 25.

Nézem a friss fotót, ahogy a soproni Ibolya-tó vizén ott úszik egy hattyú. Valaki lekapta és betette, hogy mások is lássák. Jártam arra évekkel ezelőtt, szép hely, én is kattintottam pár képet, sőt tervem volt, hogy egy-egy fotót majd használok rajztémaként. Így mélázok kicsit, a látvány szép, nosztalgia fog el.
És jön a megdöbbenés: egy-két odaillő hozzászólást követően egyszercsak beír valaki valami teljesen mást, közélet, politika témában egy érthetetlen mocskolódást. Egy tájfotóhoz, egy (gondolhatnánk, hogy) végképp támadhatatlan  látványhoz! Meg is kérdi egy olvasó, hogy ez most hogy jön ide, de már mindegy, szét van rombolva az egész, megy tovább az adok-kapok, már régen nem a víz, a hattyú, a fák a lényeg, hanem a vagdalkozás. Azért nagy tehetség kell így szétrombolni mindent, bármit egy ízetlen hangulatkeltéssel. Miért, kérdem én, miért??? 

Két tíz évvel ezelőtti fotóm az Ibolya-tóról vadkacsákkal és fűzfákkal:

Blogvember 24.

Szegény angol nyelvterületen élők! Nekik még azzal is meg kell birkózniuk, hogy más az írás, más a kiejtés. 

Ez arról jutott most eszembe, hogy egy keresés miatt le akartam írni, hogy language – és nem ment. Megrémültem. Én, aki a munkámban harminc évig ezrével írtam le szövegeket mindenféle nyelven, de tényleg, a különleges karakterekkel író nyelvek kivételével mindenfélét, most meg nem bírom első nekifutásra leírni, hogy language? Sőt, második nekifutásra sem. Végül akkor sikerült, amikor nem néztem oda és úgy írtam le a szót.  Nyilván azért, mert akkor előjött az évek alatt rögzült automatizmus, az ujjaim tudták, hol a helyük, a fejem tudatosan nem. 

Blogvember 23.

Sose gondoltam, hogy még tojásbizottság is létezik, de tényleg van, a neve International Egg Commission. Állítólag bizonyos tudósok (gondolom, britek) mintegy bocsánatot kértek a bizottságtól azért, mert sok éven keresztül azt hirdették, hogy a tojás káros az ember szervezetére. De egy ideje kiderült, mennyire fontos a táplálkozásban a tojás, és korántsem árt annyit, mint azt hitték.

Hát igen, az utóbbi 20-30 év alatt én is mindig azt hallottam, hogy a tojás is felelős a koleszterinszint emelkedéséért, ehetünk, de csak ritkán.  Azt hiszem, a 70-es évek végén még nemigen beszéltek koleszterinról, különben nem terjedt volna el akkoriban az a diéta, amit csak a szegedi klinika diétája néven, vagy keménytojás diétaként emlegettek – emlegettünk, mert természetesen én is kipróbáltam. Rettenetes volt, minden napra beosztva minden főétkezés, az első nap 3 x 3 főtt tojással indult, de a többi nap se volt sokkal jobb. Meglepetésemre még ma is fent van a neten több helyen is, meg lehet nézni a részleteket és borzadni. Végigkínlódtam az előírt két hetet, és vártam az eredményt, ami írd és mondd, 3 azaz három kiló súlycsökkenés volt. És persze évekig rá se tudtam gondolni a keménytojásra. Nagyjából ez volt az utolsó eset, amikor ennyire önsanyargató módon próbáltam fogyni. 

Nem tudom, a tojásbizottság megbocsátott-e a tudósoknak a tojás-koleszterin ijesztgetés miatt. De van most egy másik, friss kutatási eredmény is, mellyel végre megoldódni látszik a  kardinális kérdés: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Arra jutottak, hogy tojás akár évmilliókkal korábban már létezhetett, még az első állatok megjelenése előtt. 

Nos, a tojásról  mára elég is ennyi.  

Blogvember 22.

Ma hallottam életemben először az indiai  pálmalevelekről vagy sorslevelekről, pedig állítólag ez eléggé közismert misztikus valami. Aki beszélt róla, már évekkel ezelőtt megkapta a "sajátját", illetve annak lefordított tartalmát, és azt mondta, hogy eddig minden bevált, amit abban az ő sorsáról leírtak sok ezer évvel ezelőtt. Ő ugyan azt állítja, hogy mindent csak utólag nézett meg, sosem előre, mert nem akarta, hogy az ott leírtak bármiben befolyásolják.
Hát... tegyük fel, így van, és tegyük fel, mindenki igazat mond, azok is, akik itt és ott Indiában ezt a szolgáltatást intézik, bár nekem azért több sebből vérzik a történet. Ja, és tegyük fel, hogy több ezer év óta tényleg vannak pálmalevelek sok-sok ember egyéni sorsával. És akkor mi van? Akarnám én tudni, akár előre, akár utólag? Előre semmiképpen. Utólag meg már minek?

De én nem vagyok mérvadó, alapból túlságosan realista és szkeptikus vagyok, sose támaszkodtam sem jóslatokra, sem a Ji King könyv útmutatásaira, sem egyéb ilyesmire.

Blogvember 21.

Tehát ahogy múltkor igértem, nézzük az Emlékműhely embereit. Ez egy igazán profi csapat, kézműves, iparos, minden szakmában elsőrangúan képzett, gyakorlott, szakértő mesterekből állt össze, hagyományos technikákkal dolgoznak és régi tárgyakat javítanak, restaurálnak, szépítenek, újra működőképessé tesznek. Maga a műsor a BBC produkciója, és ők fizetik a mesterek munkáját is. Minden epizódban három, emberek, családok által valamiért nagy becsben tartott, kincsként kezelt, de elhasználódott, vagy megrongálódott tárgy javítására kerül sor. A műhely egy nagy, pajtaszerű épületben van, egy-két környező épület is tartozik hozzá, ezek mind a szabadtéri múzeum (talán skanzennek is nevezhetjük) részei, körülöttük harsogó zöld fű, madarak, fák, gyönyörű környezet.

Ott minden kézműves kiváló mestere a szakmájának, egytől-egyig. Nem tudnám felsorolni sem az összes mesterséget, van köztük minden, fémműves, üvegműves, bútorrestaurátor kettő is, kárpitos, keramikus, bőrdíszműves-nyergesmester, ezüstműves, festményrestaurátor, rádiórestaurátor, sőt még két játékrestaurátor is, akik kifejezetten játékmackókkal és babákkal foglalkoznak, és van egy zenedoboz-restaurátor is.
Valamint van még egy óramester is, Steve Fletcher, ő a kedvencem. Mindegyikük munkáját szeretem figyelni, de Steve, aki eredetileg órás, emellett igazi ezermester is, nem csak órákat hoz rendbe, hanem bármilyen szerkezetet, legutóbb például egy nagyon szép régi bolti pénztárgépet javított meg. Vicces, hogy munka közben mindig két szemüveg van rajta, az egyik feltolva a fejére, és amikor szükséges, leengedi azt is a másik szemüveg elé. Bármit megjavít, pedig sok esetben saját bevallása szerint első látásra fogalma sincs, hogyan működik az a valami, akkor lát olyat először. De rájön, mindig rájön, szétszedi, forgatja az alkatrészeket és kitalálja, mi hogyan működik. Sok szerszámot örökölt nagyapjától és apjától, akik szintén órások voltak. Azt mondja, nagyon jó érzés, amikor azokat a szerszámokat használja, mert olyan, mintha az ő kezüket fogná. A bőrös-nyerges szakértő a nővére, Suzy, és mindketten úgy vélik, hogy az apai-nagyapai örökséghez a türelem is hozzátartozott, "mindketten nagy türelemmel születtünk a családba."

Időnként egyéb szakmák tudóira is szükség van, például gitárkészítőre, kovácsra, kádárra, ilyenekre emlékszem hirtelen. Erre olyankor kerül sor, ha valami különleges darabot hoznak oda, a kádárt például akkor vették igénybe, amikor egy szétesett kicsi whiskey-s hordót kellett rendbetenni. 

Mindannyian szeretik, amit csinálnak. Minden munkadarabhoz úgy nyúlnak hozzá, hogy javítani akarják ugyan, de mivel az illető tárgy fontos darabja egy család, vagy egyes emberek múltjának, emlékezetének, ezért – hacsak az illető tulajdonos nem ezt kéri – a felületét nem akarják vadonatújnak látszóvá alakítani. A behozott tárgyak tulajdonosaival együttérezve és a régi tárgyak fontosságát, kincs-mivoltát átérezve  végzik a munkát, időnként olyasmi is elhangzik, hogy "munka közben a régi készítőjére gondoltam." 

Nagyon szeretem, hogy rengeteg munkafolyamatot látunk, sokszor egészen közeli képekkel is. Érdekesek a szerkezetek, és láthatok olyan gépeket, eszközöket is, amiket nem is ismertem, vagy közelről sosem láttam, ezt nagyon élvezem. Szeretem látni a munkafolyamatokat, közben az illető mesterember magyarázza is, mit miért tesz, milyen anyagokkal, eszközökkel dolgozik és pontosan látszik, hogyan alakul a munkadarab. Előfordul, hogy valami megzavar a műsor közben, emiatt nem látom folyamatosan minden percét, ilyenkor képes vagyok visszanézni másnap (szerencsére bizonyos ideig lehet), hogy értsem, mit hogyan oldott meg az illető.  Tudom, nem vagyok normális, ez nálam valami fura bekattanás, dehát én már csak ilyen vagyok, és már ilyen is maradok, úgy látszik. 😁

Abbahagyom, bár még hosszan tudnék mesélni sok mindenről. Kár, hogy a neten nem lehet egész epizódokat megnézni, legfeljebb párperces részleteket egy-egy tárgy javításáról. Sőt az értékes régi tárgyakról felvételek sincsenek, legfeljebb ha a gyártó vagy márka nevét tudja az ember, akkor nem ugyanazt, de hasonlót találhat.  De a műsorról, a szereplőkről rengeteg információ van mindenféle oldalakon, mert hazájában a sorozat még most is megy, új részekkel, és nagy elismertségnek örvend még a királyi család körében is. 

Csak mutatóban néhány érdekes tárgy: sorrendben az első egy Coats-óra egy városka iskolájának falán, a második egy gyönyörű és érdekes guruló óra, ami egy 17. századi Dent-óra másolata, a harmadik egy Eames-szék, faanyaga brazil rózsafából készült, a negyedik pedig egy viktoriánus kori mahagóni-rattan bölcső.

 

Blogvember 20.

Ha nem vigyáz, így bukja el lassan az ember a magára kötözött kötelességét. Senki se mondta, hogy blogvemberezzek, oszt' belevágtam, és eleinte több napra is volt megírt piszkozatom, sőt ütemezett posztok sorakoztak, de szép is volt... és megnyugtató. Most meg csak este jut eszembe, hogy húúú, a mai bejegyzés még sehol. Aztán beszélek itt összevissza, ami eszembe jut. No de nem úgy van az, hátha sikerül megmaradni a kijelölt sínen (és ha még a vonat se jön, ez már fél siker).  

Témának itt van például  az időjárás, az most nagyon itt van, mert emlékeim szerint még csak most volt az a hetekig tartó hőség, sok-sok majd' negyven fok, aztán most meg holnap éjszakára mutatja az Időkép a havazást. Így kiírva: havazás. Nem olyasmi, hogy vegyes halmazállapotú csapadék, vagy havaseső, nem, egyenesen havazás. Novemberben indokolt egyáltalán a havazás? Jó, a világnak sok vidékén persze, de itt a kontinentális éghajlaton? Bár a rádióban ma azt hallottam, hogy mivel ez egy mediterrán ciklon, van még az előrejelzésben némi bizonytalanság, de lehetséges a havazás is. Mindenesetre én úgy készülök, hogy holnap mindent elintézek, aztán holnaputántól ki se mozdulok, csak végszükségben. Mert itt a városban ha leesik a hó, az nem gyönyörű fehér tömeg, taposni való, recsegős fehérség, nem, itt pár óra alatt vagy ocsmány szürke latyak lesz, vagy letaposott jeges borzadmány, hőmérséklettől függően. Mindkettő ellenségem. Nekem már az is sok, hogy ennyire hideg lett.

De hátha tévedtek az időjósok. 

Blogvember 19.

Régi blogbejegyzéseket még csak-csak szokás néha felidézni, de legalább ugyanennyire érdemes lenne régi kommentsorozatokat is előszedni. Most például egy saját régi posztomhoz írt kommenteket fedeztem fel 2008-ból, és nagyon jól szórakoztam.  Hogy a bejegyzés miről szólt, mindegy, mert a kommentek nem arra reagáltak, viszont 12 komment taglalta, hogy a macska (!) mi mindent csinál. Ahogy olvastam, elképedtem: milyen macska???
Aztán mire a kommentdoboz  végére értem, a hozzászólások tartalmából lassan összeállt a kép. És felrémlett emlékeimben, hogy valamikor – ezek szerint kb. tizenhat évvel ezelőtt – tényleg volt a blogom oldalsávjában egy extra kellék, egy fekete macska, ami aszerint, hogy hol érintettük meg az egérmutatóval, megelevenedett, mozgatta a fülét, dorombolt, nyávogott, odacsapott a mancsával, ilyesmi. Ezzel remekül elszórakozott a tisztelt publikum, legalábbis a kommentek erről tanúskodtak, sőt volt olyan funkció, amit én addig nem is vettem észre, ők világosítottak fel.
Lám, milyen játékos népek voltunk régen, igazi homo ludens közösség!

És igen, kerestem most azt a fekete macskát a sok letölthető modul közt, hátha még valahol megvan,  de nem találtam. Eddig még. 😊

 

Blogvember 18.

Ha a blogvember egyik napján az embernek semmire se futja, mert amit tervezett, az még kezdetleges állapotban van, egyéb értelmes ötlete meg nincsen, akkor ez a nap azért még beleszámít a blogvemberbe? Mondjuk, hogy beleszámít, jó?  

Egyébként pedig tegnap merült fel először a fejemben, hogy elvonókúrát kellene tartanom, bár legfeljebb maximum egyhetit tudnék elképzelni, amikor csak a minimális net- és géphasználatot engedélyezném magamnak. Természetesen a minimálisban a saját blog megmaradna, szóval, nem a blogvember alól akarok kibújni. Főleg a játékot sokallom, ezért kellene egy kis szünet. Még majd meggondolom.

De ami az úgynevezett közösségi médiát illeti, épp tegnap olvastam a legújabb kínai kutatás eredményéről, eszerint a középkorúak és idősek körében a közösségi média segíthet a depresszió megelőzésében, illetve enyhítheti a depresszió tüneteit. Na most akkor mi van? Mert eddig ennek éppen az ellenkezőjét állította a tudomány. Ki tud itt eligazodni?

Blogvember 17.

Az Emlékműhelyről 2022 májusban akartam először írni, akkor tettem be piszkozatba a jelzést, hogy erről majd írnom kell. Telt az idő, addig halogattam a dolgot, hogy közben abbahagyták az illető tévécsatornán a műsor vetítését. Így én is letettem róla, mondván, hogy úgyse tudja megnézni, aki még eddig nem látta (ha valakit érdekelt volna egyáltalán), akkor meg minek írjak róla.

De most pár nap óta megint adja a Spektrum Home, úgyhogy itt az idő, elmondom, miről is van szó. Az Emlékműhely (The Repair Shop) nemcsak műsor, hanem egy javító, restauráló műhely Angliában, ahol kiváló kézműves mesteremberek igazi közösséget alkotva dolgoznak régi tárgyak javításán, restaurálásán, használhatóvá illetve megőrizhetővé tételén. Néhány olyan szakember is van köztük, amilyenről eddig még nem is hallottam, egyáltalán nem közismert szakmákból, mint például nádazó mester vagy nyergesmester, de itt még az órás se egyszerűen órás, hanem óramester. Erről a valóságos, különleges restauráló műhelyről és az ott folyó munkákról szól a műsor, a BBC egyik produkciója több évadban és sok epizódban.

Az ott megforduló tárgyaknak – kivétel nélkül mindegyiknek – történetük van, soknak pedig nem is egyszerűen története, inkább történelme. Tulajdonosaik idehoznak egy-egy, számukra, családjuk számára nagy értékű, semmivel sem pótolható régi tárgyat, a műhelyben pedig a hozzáértő mester megjavítja. Gyakran nem is csak egyikük, hanem ketten-hárman is szükségesek a munkához, mert például a tárgynak vannak fából és bőrből, vagy fából és fémből, textilből, egyéb anyagokból készült részei. Ilyenkor mindegyik terület kézművese beveti tudását és együtt, igazi csapatmunkával javítják, restaurálják a családi kincset. Minden epizódban rendkívül érdekes, szép tárgyakat lehet látni, régi gyerekjátékok, titkos dobozkák, különleges bútordarabok, háborús emlékek, régi fényképezőgépek, személyes használati tárgyak, festmények, lakberendezési tárgyak, kerámiák, porcelánok – fel se lehetne sorolni, mennyi mindent!  A legtöbb tulajdonos azzal a szándékkal hozza ide ezeket, hogy majd jó állapotban hagyja a család következő generációira. Általában  a szüleikhez, nagyszüleikhez, más kedves rokonukhoz, vagy saját múltjukhoz kapcsolódik szorosan az emlék, és persze vannak különleges, nem szokványos esetek is.

Például egy 93 éves asszony azt kérte, hogy a család tulajdonába került villamos-ülést javítsák és szépítsék meg. A városban, ahol lakik, az évekkel ezelőtt megszüntetett villamosvonal szerelvényének egyik kocsijából való az ülés, és ő gyerekkorában ezen a vonalon nagyon szeretett utazni, annyira, hogy a 2 penny zsebpénzéből nem cukorkát vett, hanem villamosjegyet, és iskola után inkább felszállt a villamosra és ment egy kört.
Vagy az idős férfi, aki szeretne rendbehozatni egy fadobozt, amolyan íródobozt, belsejében titkos rekeszekkel. Pár évvel ezelőtt nővére halála után ebben találta meg a saját örökbefogadásáról szóló iratot, ekkor tudta meg, hogy akit nővérének hitt, valójában az anyja volt, az őt felnevelő házaspár pedig nem a szülei, hanem a nagyszülei voltak.
Egy asszony behozott egy legalább százéves, fűzfavesszőből font babamérleget, amivel édesanyját, nagynénjeit, őt magát és a fiát is mérték csecsemőkorukban, és azt szeretné, ha ezt a születendő unokája mérlegeléséhez is használhatná a család. 

És így  tovább, rengeteg kedves holmi, a tulajdonosok szívéhez közel álló, valami okból fontos tárgy kerül a műhelybe, ezután következik a javítás, restaurálás, és mivel a kézműves mesterek is igazán megérdemelnek néhány szót, róluk majd legközelebb mesélek.

folyt. köv.

Blogvember 16.

Nem tudom, az elmúlt években mikor szokott kezdődni nálunk a karácsonyi vásár, de hogy a mostani kezdés korai, az biztos. Még advent sincs, csak két hét múlva lesz az első vasárnapja, nem tudom, hova sietnek a vásárral (tudom, arccal és teljes mellszélességgel a profit felé). Ráadásul a Vörösmarty téri vásárt az idén úgy hívják, hogy Vörösmarty Classic Xmas, de miért, kérdem én???  Lesz ott hógömbbe zárt Vörösmarty szobor, meg – ahogy írják – "remek szelfipontként szolgáló fényfüzér", tehát minden, mi manapság szem-szájnak ingere. Hol van ez már a hirdetett varázslattól, meghittségtől, igazi karácsonyi hangulattól? 

Láttam képeket a Vörösmarty térről, és amit láttam, annak köze sincs a karácsonyhoz. Rengeteg ember ül a rengeteg asztalnál a lócákon, enni-inni ültek oda, és persze  rengeteg enni-innivalót kínáló stand van, valahogy úgy látszik, ma ez az igény és ez a lényeg egy karácsonyi vásárban. Ha így van, szomorú.

 

Blogvember 15.

Témaínségben lévén előszedtem a tárolt bejegyzés-kezdeményeimet, kíváncsi voltam, vajon mennyi van. Meglepően sok, szám szerint tizenkilenc. De még ennél is meglepőbb, hogy mióta ülnek ott, mint verebek a dróton: a legrégebbi kezdemény 2018-ban keletkezett, és az azóta eltelt hat év akkor is sok, ha beleszámítjuk, hogy közben teljes két évig egyáltalán nem írtam a blogba.

A torzóban maradt posztok persze tényleg csak kezdemények, főleg linkek, nevek, kifejezések, arra szolgáltak, hogy el ne felejtsem, miről akarok írni és majd akkor ne legyek kénytelen újra kikeresni, amit már egyszer megtaláltam. Még csak nem is vázlatok, csak odavetett emlékeztetők. De hogy képes voltam hat év óta aszalni ennyi soha el nem készített bejegyzést, ez engem is megdöbbentett.

Ám ebből felocsúdva végignéztem az összes kezdeményt, és kiderült, hogy közülük tizenhárom(!) webkamerás poszt lett volna, viszont ezek legtöbbje azóta aktualitását vesztette, ugyanis maguk a kamerák már megszűntek. Több Krím-félszigeti is volt köztük, azok persze sehol sincsenek már. De voltak Norvégiából, Japánból is, amelyek szintén megszűntek, sajnos. 

Szóval, csak azért meséltem el ezt, hogy levonjam a tanulságot (elsősorban magam számára), miszerint sose szerencsés halogatni, mert így most senki nem fogja látni azt, amit évekkel ezelőtt megmutatásra érdemesnek találtam. Így jártunk.

De azért mutatok egy videót,  amit akkoriban 2018 körül rögzítettem a norvégiai Lysefjord kamerájáról, ha már írni nem írtam Lysefjord-ról. Szerencsére körbenforgó volt a kamera, tehát az egész tájat megmutatta.  Az elején kb. 22 másodpercnél figyeld meg a cinkéket, meg a jópofa Angry Birds figurát, ott egy ház kertjére közelített rá a kamera. 😀 (A zenét norvég népzenei dallamokból vágtam össze.)

Blogvember 14.

Legyen kivételesen gasztrotéma, nem is tudom, mikor írtam utoljára ilyesmiről, nagyon rég lehetett. 

Bulgur - ha túl sokat főztem belőle, fűszer vagy egyebek nélkül, teljesen natúr. Ilyenkor, főleg, ha már unom a bulgurt köretként enni, akkor sütök belőle amolyan császármorzsa féleséget, nevezzük hamis smarninak. Ezt egyébként azért kísérleteztem ki, mivel egy ideje már nem bírom a grízt.  Tehát a főtt bulgurt egy pici tejjel és egy tojással összekeverem (aki akar, tehet bele cukrot is), majd serpenyőben egy kevés vajra ráborítom és sütöm egy-két percig. Ha már összeállt, fakanállal darabokra vagdosom és a darabokat megfordítgatom, hogy mindkét oldaluk süljön. Pillanatok alatt készen van, lehet lekvárral, sodóval, vagy porcukorral tálalni, kinek-kinek ízlése szerint.

Bulgur - ha túl sokat főztem belőle, de zöldségekkel, fűszerekkel együtt  főtt, lehet belőle leves. Leveskockával vagy ételízesítővel, plusz lestyánnal vagy petrezselyemmel főztem egy üres levesalapot, beletettem a zöldséges bulgurt, az egészet felforraltam, majd pedig beleütöttem egy egész tojást, amit villával szétkavartam. Nagyon finom, tartalmas leves lett, és a bulgur se veszett kárba.

Kedves nézőink, takarékos bulgurkonyhánkat látták. 

Blogvember 13.

Most akkor tényleg lesz tél az idén is? Nem örülök neki. Fázom még a lakásban is, pedig 21-22 fok van, kimenni meg végképp irtózom, főleg, hogy azt  már nagykabát nélkül nem lehet megúszni, ez aztán mindennek a teteje. Pedig eddig még nem is esett semmi, amitől csúszhat a járda. Az okosok riogatnak a kemény tél jóslatával, de nagyon reménykedem, hátha mégse válik be. Olyan éghajlaton élnék szívesen, ahol egész évben nem sokat változik a hőmérséklet, mindig huszonvalahány fok van, esetleg harminc körül, néha esik az eső, de fázni soha nem kell. Igaz, időnként hurrikán jön, úgyhogy akkor mégse megyek Floridába. 🥴

Be kell valljam, nálam kezd eléggé nyögvenyelősen döcögni ez a blogvember. Tegnap ránéztem a sorszámra, és elrémültem: még csak tizenkettedike? A hónapból még a fele sem telt el?! Össze kell szednem magam.

Blogvember 12.

Nem szeretem az olyan reklámokat, melyeknek nem értem a sztoriját első látásra, sőt néha sokadszorra sem. De ugyanennyire nem szeretem, amikor a reklám háttere nem hiteles.

Van például mostanában ez az orrcsepp-reklám. A nő huszonéves, legfeljebb harminc lehet, sírós, érzelgős hangon taglalja, hogy valamikor gyerekkorában a nagybácsijától kapta élete első mandarinját, ezért a mandarinillat azóta is azt a kedves élményt juttatja eszébe.

Na mármost, ha nekem lett volna a mandarinról ugyanilyen meghatározó emlékem a saját gyerekkoromból, az hihető lenne, tekintve, hogy az én kisgyerekkorom kb. 70 éve volt. Akkoriban valóban nem láthattunk mandarint (bár közvetlenül a karácsony előtti napokban azért narancsot néha ki lehetett fogni a kerület központjában), tehát nagy újdonság lehetett volna, ha valaki hoz mandarint például "Jugóból". De az ő kisgyerekkora legfeljebb az 1990-es években lehetett, hát mit mondjak, akkor  egy gyerek simán ismerhette már a mandarint. Úgyhogy az egész sztori háttere sántít. Miért nem gondolkoznak a reklámokat kiötlő hozzáértők, hogy mennyire lesz hihető a mese? De még egy hetvenplusszos szereplővel is hihetőbb lenne, csak hát ugye az is odafigyelést igényelt volna.

Még valami: a youtube-videó mellett valaki beírta kommentbe, hogy a rossz reklám is reklám. De ez nem mindig működik, ugyanis amikor ezt a bejegyzést elkezdtem írni, rájöttem, hogy fogalmam sincs, mit reklámoz ez a már hónapok óta hallott filmecske! Kénytelen voltam utánanézni, tehát a reklám még annyit sem ért el, hogy meghalljam a márkanevet, csak minden alkalommal kiverte nálam a biztosítékot.

Óh, régi magyar reklámgyártás tudománya, hová tűntél? A traubiszóda, sárvári termálkristály, bedekó, skálakópé, müszi hazájában hová jutottunk?

Utóirat: aki el tudja nekem mesélni, mi a sztori abban a legúabb karácsonyi reklámban (V...one), amiben Szacsvay L. és Oszvald M. is szerepel, könyörgöm, ne fogja vissza magát! (Odáig értem, hogy Sz. L. nagypapa minden karácsonyra ugyanolyan kockás papucsot kap.)