2024. november 20., szerda

Blogvember 20.

Ha nem vigyáz, így bukja el lassan az ember a magára kötözött kötelességét. Senki se mondta, hogy blogvemberezzek, oszt' belevágtam, és eleinte több napra is volt megírt piszkozatom, sőt ütemezett posztok sorakoztak, de szép is volt... és megnyugtató. Most meg csak este jut eszembe, hogy húúú, a mai bejegyzés még sehol. Aztán beszélek itt összevissza, ami eszembe jut. No de nem úgy van az, hátha sikerül megmaradni a kijelölt sínen (és ha még a vonat se jön, ez már fél siker).  

Témának itt van például  az időjárás, az most nagyon itt van, mert emlékeim szerint még csak most volt az a hetekig tartó hőség, sok-sok majd' negyven fok, aztán most meg holnap éjszakára mutatja az Időkép a havazást. Így kiírva: havazás. Nem olyasmi, hogy vegyes halmazállapotú csapadék, vagy havaseső, nem, egyenesen havazás. Novemberben indokolt egyáltalán a havazás? Jó, a világnak sok vidékén persze, de itt a kontinentális éghajlaton? Bár a rádióban ma azt hallottam, hogy mivel ez egy mediterrán ciklon, van még az előrejelzésben némi bizonytalanság, de lehetséges a havazás is. Mindenesetre én úgy készülök, hogy holnap mindent elintézek, aztán holnaputántól ki se mozdulok, csak végszükségben. Mert itt a városban ha leesik a hó, az nem gyönyörű fehér tömeg, taposni való, recsegős fehérség, nem, itt pár óra alatt vagy ocsmány szürke latyak lesz, vagy letaposott jeges borzadmány, hőmérséklettől függően. Mindkettő ellenségem. Nekem már az is sok, hogy ennyire hideg lett.

De hátha tévedtek az időjósok. 

2024. november 19., kedd

Blogvember 19.

Régi blogbejegyzéseket még csak-csak szokás néha felidézni, de legalább ugyanennyire érdemes lenne régi kommentsorozatokat is előszedni. Most például egy saját régi posztomhoz írt kommenteket fedeztem fel 2008-ból, és nagyon jól szórakoztam.  Hogy a bejegyzés miről szólt, mindegy, mert a kommentek nem arra reagáltak, viszont 12 komment taglalta, hogy a macska (!) mi mindent csinál. Ahogy olvastam, elképedtem: milyen macska???
Aztán mire a kommentdoboz  végére értem, a hozzászólások tartalmából lassan összeállt a kép. És felrémlett emlékeimben, hogy valamikor – ezek szerint kb. tizenhat évvel ezelőtt – tényleg volt a blogom oldalsávjában egy extra kellék, egy fekete macska, ami aszerint, hogy hol érintettük meg az egérmutatóval, megelevenedett, mozgatta a fülét, dorombolt, nyávogott, odacsapott a mancsával, ilyesmi. Ezzel remekül elszórakozott a tisztelt publikum, legalábbis a kommentek erről tanúskodtak, sőt volt olyan funkció, amit én addig nem is vettem észre, ők világosítottak fel.
Lám, milyen játékos népek voltunk régen, igazi homo ludens közösség!

És igen, kerestem most azt a fekete macskát a sok letölthető modul közt, hátha még valahol megvan,  de nem találtam. Eddig még. 😊

 

2024. november 18., hétfő

Blogvember 18.

Ha a blogvember egyik napján az embernek semmire se futja, mert amit tervezett, az még kezdetleges állapotban van, egyéb értelmes ötlete meg nincsen, akkor ez a nap azért még beleszámít a blogvemberbe? Mondjuk, hogy beleszámít, jó?  

Egyébként pedig tegnap merült fel először a fejemben, hogy elvonókúrát kellene tartanom, bár legfeljebb maximum egyhetit tudnék elképzelni, amikor csak a minimális net- és géphasználatot engedélyezném magamnak. Természetesen a minimálisban a saját blog megmaradna, szóval, nem a blogvember alól akarok kibújni. Főleg a játékot sokallom, ezért kellene egy kis szünet. Még majd meggondolom.

De ami az úgynevezett közösségi médiát illeti, épp tegnap olvastam a legújabb kínai kutatás eredményéről, eszerint a középkorúak és idősek körében a közösségi média segíthet a depresszió megelőzésében, illetve enyhítheti a depresszió tüneteit. Na most akkor mi van? Mert eddig ennek éppen az ellenkezőjét állította a tudomány. Ki tud itt eligazodni?

2024. november 17., vasárnap

Blogvember 17.

Az Emlékműhelyről 2022 májusban akartam először írni, akkor tettem be piszkozatba a jelzést, hogy erről majd írnom kell. Telt az idő, addig halogattam a dolgot, hogy közben abbahagyták az illető tévécsatornán a műsor vetítését. Így én is letettem róla, mondván, hogy úgyse tudja megnézni, aki még eddig nem látta (ha valakit érdekelt volna egyáltalán), akkor meg minek írjak róla.

De most pár nap óta megint adja a Spektrum Home, úgyhogy itt az idő, elmondom, miről is van szó. Az Emlékműhely (The Repair Shop) egy javító, restauráló műhely Angliában, ahol kiváló kézműves mesteremberek igazi közösséget alkotva dolgoznak régi tárgyak javításán, restaurálásán, használhatóvá illetve megőrizhetővé tételén. Néhány olyan szakember is van köztük, amilyenről eddig még nem is hallottam, egyáltalán nem közismert szakmákból, mint például nádazó mester vagy nyeregmester, de itt még az órás se egyszerűen órás, hanem óramester. Erről a valóságos, különleges restauráló műhelyről és az ott folyó munkákról szól a műsor, a BBC egyik produkciója több évadban és sok epizódban.

Az ott megforduló tárgyaknak – kivétel nélkül mindegyiknek – történetük van, soknak pedig nem is egyszerűen története, inkább történelme. Tulajdonosaik idehoznak egy-egy, számukra, családjuk számára nagy értékű, semmivel sem pótolható régi tárgyat, a műhelyben pedig a hozzáértő mester megjavítja. Gyakran nem is csak egyikük, hanem ketten-hárman is szükségesek a munkához, mert például a tárgynak vannak fából és bőrből, vagy fából és fémből, textilből, egyéb anyagokból készült részei. Ilyenkor mindegyik terület kézművese beveti tudását és együtt, igazi csapatmunkával javítják, restaurálják a családi kincset. Minden epizódban rendkívül érdekes, szép tárgyakat lehet látni, régi gyerekjátékok, titkos dobozkák, különleges bútordarabok, háborús emlékek, régi fényképezőgépek, személyes használati tárgyak, festmények, lakberendezési tárgyak, kerámiák, porcelánok – fel se lehetne sorolni, mennyi mindent!  A legtöbb tulajdonos azzal a szándékkal hozza ide ezeket, hogy majd jó állapotban hagyja a család következő generációira. Általában  a szüleikhez, nagyszüleikhez, más kedves rokonukhoz, vagy saját múltjukhoz kapcsolódik szorosan az emlék, és persze vannak különleges, nem szokványos esetek is.

Például egy 93 éves asszony azt kérte, hogy a család tulajdonába került villamos-ülést javítsák és szépítsék meg. A városban, ahol lakik, az évekkel ezelőtt megszüntetett villamosvonal szerelvényének egyik kocsijából való az ülés, és ő gyerekkorában ezen a vonalon nagyon szeretett utazni, annyira, hogy a 2 penny zsebpénzéből nem cukorkát vett, hanem villamosjegyet, és iskola után inkább felszállt a villamosra és ment egy kört.
Vagy az idős férfi, aki szeretne rendbehozatni egy fadobozt, amolyan íródobozt, belsejében titkos rekeszekkel. Pár évvel ezelőtt nővére halála után ebben találta meg a saját örökbefogadásáról szóló iratot, ekkor tudta meg, hogy akit nővérének hitt, valójában az anyja volt, az őt felnevelő házaspár pedig nem a szülei, hanem a nagyszülei voltak.
Egy asszony behozott egy legalább százéves, fűzfavesszőből font babamérleget, amivel édesanyját, nagynénjeit, őt magát és a fiát is mérték csecsemőkorukban, és azt szeretné, ha ezt a születendő unokája mérlegeléséhez is használhatná a család. 

És így  tovább, rengeteg kedves holmi, a tulajdonosok szívéhez közel álló, valami okból fontos tárgy kerül a műhelybe, ezután következik a javítás, restaurálás, és mivel a kézműves mesterek is igazán megérdemelnek néhány szót, róluk majd legközelebb mesélek.

folyt. köv.

2024. november 16., szombat

Blogvember 16.

Nem tudom, az elmúlt években mikor szokott kezdődni nálunk a karácsonyi vásár, de hogy a mostani kezdés korai, az biztos. Még advent sincs, csak két hét múlva lesz az első vasárnapja, nem tudom, hova sietnek a vásárral (tudom, arccal és teljes mellszélességgel a profit felé). Ráadásul a Vörösmarty téri vásárt az idén úgy hívják, hogy Vörösmarty Classic Xmas, de miért, kérdem én???  Lesz ott hógömbbe zárt Vörösmarty szobor, meg – ahogy írják – "remek szelfipontként szolgáló fényfüzér", tehát minden, mi manapság szem-szájnak ingere. Hol van ez már a hirdetett varázslattól, meghittségtől, igazi karácsonyi hangulattól? 

Láttam képeket a Vörösmarty térről, és amit láttam, annak köze sincs a karácsonyhoz. Rengeteg ember ül a rengeteg asztalnál a lócákon, enni-inni ültek oda, és persze  rengeteg enni-innivalót kínáló stand van, valahogy úgy látszik, ma ez az igény és ez a lényeg egy karácsonyi vásárban. Ha így van, szomorú.

 

2024. november 15., péntek

Blogvember 15.

Témaínségben lévén előszedtem a tárolt bejegyzés-kezdeményeimet, kíváncsi voltam, vajon mennyi van. Meglepően sok, szám szerint tizenkilenc. De még ennél is meglepőbb, hogy mióta ülnek ott, mint verebek a dróton: a legrégebbi kezdemény 2018-ban keletkezett, és az azóta eltelt hat év akkor is sok, ha beleszámítjuk, hogy közben teljes két évig egyáltalán nem írtam a blogba.

A torzóban maradt posztok persze tényleg csak kezdemények, főleg linkek, nevek, kifejezések, arra szolgáltak, hogy el ne felejtsem, miről akarok írni és majd akkor ne legyek kénytelen újra kikeresni, amit már egyszer megtaláltam. Még csak nem is vázlatok, csak odavetett emlékeztetők. De hogy képes voltam hat év óta aszalni ennyi soha el nem készített bejegyzést, ez engem is megdöbbentett.

Ám ebből felocsúdva végignéztem az összes kezdeményt, és kiderült, hogy közülük tizenhárom(!) webkamerás poszt lett volna, viszont ezek legtöbbje azóta aktualitását vesztette, ugyanis maguk a kamerák már megszűntek. Több Krím-félszigeti is volt köztük, azok persze sehol sincsenek már. De voltak Norvégiából, Japánból is, amelyek szintén megszűntek, sajnos. 

Szóval, csak azért meséltem el ezt, hogy levonjam a tanulságot (elsősorban magam számára), miszerint sose szerencsés halogatni, mert így most senki nem fogja látni azt, amit évekkel ezelőtt megmutatásra érdemesnek találtam. Így jártunk.

De azért mutatok egy videót,  amit akkoriban 2018 körül rögzítettem a norvégiai Lysefjord kamerájáról, ha már írni nem írtam Lysefjord-ról. Szerencsére körbenforgó volt a kamera, tehát az egész tájat megmutatta.  Az elején kb. 22 másodpercnél figyeld meg a cinkéket, meg a jópofa Angry Birds figurát, ott egy ház kertjére közelített rá a kamera. 😀 (A zenét norvég népzenei dallamokból vágtam össze.)


2024. november 14., csütörtök

Blogvember 14.

Legyen kivételesen gasztrotéma, nem is tudom, mikor írtam utoljára ilyesmiről, nagyon rég lehetett. 

Bulgur - ha túl sokat főztem belőle, fűszer vagy egyebek nélkül, teljesen natúr. Ilyenkor, főleg, ha már unom a bulgurt köretként enni, akkor sütök belőle amolyan császármorzsa féleséget, nevezzük hamis smarninak. Ezt egyébként azért kísérleteztem ki, mivel egy ideje már nem bírom a grízt.  Tehát a főtt bulgurt egy pici tejjel és egy tojással összekeverem (aki akar, tehet bele cukrot is), majd serpenyőben egy kevés vajra ráborítom és sütöm egy-két percig. Ha már összeállt, fakanállal darabokra vagdosom és a darabokat megfordítgatom, hogy mindkét oldaluk süljön. Pillanatok alatt készen van, lehet lekvárral, sodóval, vagy porcukorral tálalni, kinek-kinek ízlése szerint.

Bulgur - ha túl sokat főztem belőle, de zöldségekkel, fűszerekkel együtt  főtt, lehet belőle leves. Leveskockával vagy ételízesítővel, plusz lestyánnal vagy petrezselyemmel főztem egy üres levesalapot, beletettem a zöldséges bulgurt, az egészet felforraltam, majd pedig beleütöttem egy egész tojást, amit villával szétkavartam. Nagyon finom, tartalmas leves lett, és a bulgur se veszett kárba.

Kedves nézőink, takarékos bulgurkonyhánkat látták. 


2024. november 13., szerda

Blogvember 13.

Most akkor tényleg lesz tél az idén is? Nem örülök neki. Fázom még a lakásban is, pedig 21-22 fok van, kimenni meg végképp irtózom, főleg, hogy azt  már nagykabát nélkül nem lehet megúszni, ez aztán mindennek a teteje. Pedig eddig még nem is esett semmi, amitől csúszhat a járda. Az okosok riogatnak a kemény tél jóslatával, de nagyon reménykedem, hátha mégse válik be. Olyan éghajlaton élnék szívesen, ahol egész évben nem sokat változik a hőmérséklet, mindig huszonvalahány fok van, esetleg harminc körül, néha esik az eső, de fázni soha nem kell. Igaz, időnként hurrikán jön, úgyhogy akkor mégse megyek Floridába. 🥴

Be kell valljam, nálam kezd eléggé nyögvenyelősen döcögni ez a blogvember. Tegnap ránéztem a sorszámra, és elrémültem: még csak tizenkettedike? A hónapból még a fele sem telt el?! Össze kell szednem magam.

2024. november 12., kedd

Blogvember 12.

Nem szeretem az olyan reklámokat, melyeknek nem értem a sztoriját első látásra, sőt néha sokadszorra sem. De ugyanennyire nem szeretem, amikor a reklám háttere nem hiteles.

Van például mostanában ez az orrcsepp-reklám. A nő huszonéves, legfeljebb harminc lehet, sírós, érzelgős hangon taglalja, hogy valamikor gyerekkorában a nagybácsijától kapta élete első mandarinját, ezért a mandarinillat azóta is azt a kedves élményt juttatja eszébe.

Na mármost, ha nekem lett volna a mandarinról ugyanilyen meghatározó emlékem a saját gyerekkoromból, az hihető lenne, tekintve, hogy az én kisgyerekkorom kb. 70 éve volt. Akkoriban valóban nem láthattunk mandarint (bár közvetlenül a karácsony előtti napokban azért narancsot néha ki lehetett fogni a kerület központjában), tehát nagy újdonság lehetett volna, ha valaki hoz mandarint például "Jugóból". De az ő kisgyerekkora legfeljebb az 1990-es években lehetett, hát mit mondjak, akkor  egy gyerek simán ismerhette már a mandarint. Úgyhogy az egész sztori háttere sántít. Miért nem gondolkoznak a reklámokat kiötlő hozzáértők, hogy mennyire lesz hihető a mese? De még egy hetvenplusszos szereplővel is hihetőbb lenne, csak hát ugye az is odafigyelést igényelt volna.

Még valami: a youtube-videó mellett valaki beírta kommentbe, hogy a rossz reklám is reklám. De ez nem mindig működik, ugyanis amikor ezt a bejegyzést elkezdtem írni, rájöttem, hogy fogalmam sincs, mit reklámoz ez a már hónapok óta hallott filmecske! Kénytelen voltam utánanézni, tehát a reklám még annyit sem ért el, hogy meghalljam a márkanevet, csak minden alkalommal kiverte nálam a biztosítékot.

Óh, régi magyar reklámgyártás tudománya, hová tűntél? A traubiszóda, sárvári termálkristály, bedekó, skálakópé, müszi hazájában hová jutottunk?


Utóirat: aki el tudja nekem mesélni, mi a sztori abban a legúabb karácsonyi reklámban (V...one), amiben Szacsvay L. és Oszvald M. is szerepel, könyörgöm, ne fogja vissza magát! (Odáig értem, hogy Sz. L. nagypapa minden karácsonyra ugyanolyan kockás papucsot kap.)



2024. november 11., hétfő

Blogvember 11.

Ki kellene találnom valami hatékony módszert azokra az esetekre, amikor nem jut eszembe egy-egy név. Például a legutóbbi eset: szól egy zene, régóta ismerem a számot is, tudom az énekesről, hogy annak idején Diana temetésén ő énekelte a Candle in the wind c. saját szerzeményét, csak a neve, a neve... az nem létezik, hogy eszembe jutna! Jó esetben pár perc múlva egyszercsak magától beugrik, hogy Elton John. 

Régebben az volt a módszerem, hogy ilyenkor elkezdtem az ábécé betűit sorolni magamban, aztán vagy sikerült rátalálni a megfelelő kezdőbetűre, vagy nem.  Ha valakinek a keresztnevét tudom, de a vezetékneve nem jut eszembe, olyankor szoktam ezt az ábécés próbálkozást bevetni, hátha sikerül.  De sokszor egyáltalán nem jön a megvilágosodás, hiába gyötröm a fejemet, nem és nem! Ilyenkor, ha látom, hogy semmi remény, csapom föl a tablet fedelét és beírom azt, amiből a nagyokosságú gugli képes összehozni nekem a megoldást.  És neki ehhez még ginkgo biloba se kell! 😏



2024. november 10., vasárnap

Blogvember 10.

Vajon miért éppen novemberre időzíti a világ a különböző kihívásokat?  Mitől döntenek úgy valakik, hogy éppen novemberre tűzik ki ezeket? Csak amikről pillanatnyilag tudok: a száraz november, a borotválkozásmentes november, és a bajuszos november. A felsoroltak hátteréhez, komoly szándékához képest ez a mi blogvemberünk egy kis semmiség, könnyed, súlytalan játék, nagy jódógunkba' kiszabtunk magunkra valami kis kötelezettséget, amit vagy sikerül teljesítenünk, vagy nem.

Egyébként pedig nem hiszem, hogy a blogvilág  blogvembere magával hozná, hogy majd a hónap letelte után is gyakrabban posztol, aki novemberben így belejött. Még majd örülhetünk, ha nem lustulunk el nagy felszabadult örömünkben, hogy véget ért a november. 😏


2024. november 9., szombat

Blogvember 9.

Játszani jó, és lehet hasznos is. De mit fejleszt az én mostanában leggyakrabban használt játékom, a Puzzle Crown? Szép képeket kell kirakni, színeseket, nekem ettől vonzó, a színességéért szeretem. A rengeteg kép közt vannak mindössze egy-két szín árnyalataiból összeállítottak is, azokat egy idő után megunom és félreteszem, választok másikat, színesebbet. Hogy élvezem ezt a játékot, azt tudom, de hogy vajon hasznos-e nekem?

Úgy általában  a kirakósokról azt mondják a szakértők, hogy türelemre, koncentrációra tanít, használ a memóriának, a finommotoros képességeknek, satöbbi, satöbbi... Hát igen, csakhogy amikor ezeket felsorolják, nem a számítógépes puzzle-ra gondolnak, hanem a fizikai valóságban kirakható táblákra. Ez a mostani számítógépes kijelzőn játszás az én finommotorikámnak már se nem oszt, se nem szoroz, 

Aztán mire jó a madzsong? Ja, nem az eredeti, kövekkel, kockákkal játszható ősi játék, hanem a képernyős, azonos ábrákat összepárosítós. Hogy az eredeti nagyon hasznos és élvezetes, azt tudjuk, mert nem véletlen, hogy a világon mindenfelé játsszák még ma is. De madzsong-klubokat tartanak fenn még az idegen országokban  letelepedett kínaiak is, hogy rendszeresen játszhassák a régi, hagyományos madzsongot. Az, amit mi ismerünk, az övékénél sokkal egyszerűbb, mondhatni, primitívebb, mi csak az azonos ábrákkal ellátott köveket párosítgatjuk, míg el nem fogynak. Fel kell ismerni a párokat, és jól kell figyelni, mert sokszor csak egészen kicsi, egy-egy vonalkányi különbséget kell észrevenni.

Más hasonló játékokat is szoktam játszani, ahol szintén azonos figurákat kell összepárosítani, de játszom szókeresőket is, ilyenből mostanában kétféle  van a gépemen. Azok nyilvánvalóan a szókincset és a szavak összekapcsolásának képességét mozgatják meg. Néha egy FeketeÖzvegy ezekhez képest csak könnyű ujjgyakorlat, azt annak gyors felmérésére szoktam lejátszani, hogy aznap éppen mennyire éber a figyelmem. 

Egy szó mint száz, nekem teljesen mindegy, a tudósok szerint mire jó egyik vagy másik játék, ami nálam beválik, azt játszom, ami nem, arról lemondok. Hiába ajánlják az okosok például a szudokut, azt a legnagyobb igyekezettel se voltam képes megkedvelni, pedig igazán próbáltam, többször is. 

Tehát akkor mire is jó az én kedvenc Puzzle Crown-om? Semmi különösre, egyszerűen csak szeretem.


2024. november 8., péntek

Blogvember 8.

Ó, Uram, fékezd meg a mesterséges intelligenciát! Vagy legalább tanítsd meg gulyást főzni és téli gumit cserélni! 

Ezt olvasom egy blogban (igaz, angolul, így talán nem lesz baj, ha ideteszem magyarul), és a szerző okfejtése a mesterséges intelligencia hatásáról sötét képet fest az irodai munkakörök jövöjéről. A baj az, hogy még akár igaza is lehet. Mert vacsorát főzni,  kocsin gumit cserélni ugyan nem tud (még ...), de már saját magát fejleszti, és a rendelkezésére álló adatok alapján nemcsak döntéseket tud hozni, hanem egyre inkább felismeri a dolgok közti összefüggéseket is. Egyre kevésbé tudjuk befolyásolni, ezáltal lassan (dehogy, nagyon is hamar) minden régi utópisztikus regény jövőbelátása, meg az összes múlt századi komputer-thriller feltevése is valóra válik, sőt!



2024. november 7., csütörtök

Blogvember 7.

Azt mondja az audiológus doktornő, rámutatva a hallásvizsgálat grafikonjára, hogy tökéletes a hallásom. "Sokan boldogok lennének, ha ilyen lenne a hallásuk, különösen az ön korában!" - mondja nagy meggyőződéssel. Na, végre valami, ami tökéletesen működik bennem/rajtam, ez aztán nagy ritkaság, pláne az utóbbi években. Ámbár azt nem túl kellemes hallani, hogy "különösen az ön korában", de ettől eltekintve úgy döntöttem, én így is örülök. Mert öreg vagyok ugyan, de legalább jól hallok. 😀



2024. november 6., szerda

Blogvember 6.

Múltkor az egyik vidám sorozatban épp azt láttam, amint  az egyik szereplő néni teljesen összeomlik lelkileg, amikor a családba robotporszívó kerül. "Megöregedtem, nem vagyok már jó semmire!" – zokogja fájdalmasan. Ezért aztán a férje, hogy felesége lelki egyensúlya visszatérjen, a kis szupergépet inkább kiteszi  a lakásból és a folyosón útjára bocsátja.

Én meg éppen mostanában tervezem, hogy veszek egy robotporszívót. De az biztos, hogy nem fogok miatta összeomlani. Ha helyettem dolgozik, hát csak rajta, tőlem aztán nyugodtan cirkáljon! 



2024. november 5., kedd

Blogvember 5.

Kíváncsi voltam, kik írtak már új blogvemberes bejegyzést, beírtam a gugliba, hogy blogvember. Erre kiírja, hogy "Keresési javaslat: blog ember", és még meg is vastagítja a szerinte helyes kifejezést! 😊

Persze azért annak ellenére, hogy nem értett egyet velem, kiadott néhány találatot. Már néhány eltelt nap után is látni a variációkat, ki hogyan oldja meg a kihívást. Sokan mintegy naplózzák életük eseményeit, novemberi napjaikat, de vannak, akik valamilyen témára fűzik fel a posztokat, tehát mindenki megtalálja a módszert, ahogy teljesíteni tudja a naponkénti blogolást.

Én az elején elhatároztam, hogy tartom magam a blogomban húsz év alatt követett szokásomhoz és írok, amiről akarok, ugyanúgy, ahogy eddig, mindenféléről. Pillanatnyi hangulatról, élményről, érdekességről, szokatlanról, terjesztek ismeretet (óh!), tehát bármivel kitölthetem a napi posztot, így szoktam meg,  nem változtatok. Aztán majd kiderül, bírom-e végig, de messze még a harmincadika. 😊


2024. november 4., hétfő

Blogvember 4.

Biztos voltam benne, hogy valamikor pár évvel ezelőtt már írtam itt a Festményvizsgálati Laboratórium nevű intézményről, amit egyszer a helyi tévében mutattak be, és akkor nagyon érdekesnek találtam, bár azelőtt azt se tudtam, hogy ilyen létezik. De most hiába keresem, nem találom, tehát pótolom legalább annyira, hogy felhívjam rá a figyelmet, mert nagyon érdekes. 

Tehát a Festményvizsgálati Laboratórium oldalán sok mindenről lehet olvasni, a festmények vizsgálatának részletkérdéseiről, az eredetiség megállapításáról – nem is vállalkozom a felsorolásra, a bal oldalon a menü adja a választási lehetőségeket. Érdemes megnézni a párperces videót a labor vezetőjéről, illetve az intézmény blogjának bejegyzései közt is rengeteg olvasni-néznivaló van, a bejegyzések listájában gazdag választékot talál az érdeklődő. Persze nem egy lélegzetre elolvasandó anyag, nem is hagyományos blog, de nagyon tartalmas.

2024. november 3., vasárnap

Blogvember 3.

Mivel  kommentben Rózsa említette, huszonévesen mennyire hasonlítottam nagymamám fiatalkori képére, elgondolkodtam a külső jegyek öröklődéséről. Mert már a kisgyerek is hallja, amint a felnőttek tárgyalják, hogy ő kire hasonlít. Tiszta apja/anyja ez a gyerek – mondják, sőt néha nagyszülő, nagynéni, nagybácsi is szóba kerülhet ilyenkor, mert valóban, nemcsak a szülők külsejének egyes jellemzőit örökölhetjük, hanem egyéb felmenőkét, felmenők oldalági rokonaiét is.

Az én esetemben például emlékszem, úgy vélték, jogos, hogy már kicsi gyerekként koromhoz képest magas vagyok, hiszen apám és anyai nagyapám is magas, "rájuk ütött a gyerek" – mondogatták. Hogy nagypapám tényleg magas volt, erre a fényképeken szoktam rácsodálkozni, mert bár ismertem őt, nyolc éves voltam, amikor meghalt, nekem akkor nem nagyon tűnt fel a termete. Viszont a régi fotókon Nagypapa tényleg mindenkinél jóval magasabb, némelyik képen idegen férfimunkatársak is láthatók, közülük is feltűnően kiemelkedik. 

Én magam gyerekkoromban mindig úgy láttam, Apura hasonlítok, és úgy is volt. Akkor még.  Aztán jóval később, idősödvén, úgy ötvenes éveimtől kezdve egyre jobban kezdtem hasonlítani Anyura, mégpedig az ő időskori arcvonásaira. Az utóbbi években többször is előfordult, hogy olyanok, akik évtizedek óta nem láttak, felismertek, mondván: "...megismertelek, annyira hasonlítasz anyukádra!" De ha Anyu régi, kislánykori képeit látom, némelyiken megdöbbentően hasonlít az én kislánykori  gyerekarcomra.  Így ér össze minden, kislányként is hasonlítottunk, öregként is hasonlóak  lettünk. 


Anyu az 1930-as évek elején





Itt pedig Anyu és én az ötvenes évek vége felé

2024. november 2., szombat

Blogvember 2.

Nagymamám november másodikán született 1895-ben. Gondold el, 1895-ben, nem is a múlt században, hanem még az azelőttiben! Az pedig, hogy éppen halottak napján, nem lett baljós tényező, éppen ellenkezőleg elég jó ómen volt, mivel végül kilencven évet élt. Nálunk tehát amióta az eszem tudtam, a halottak napja körüli temető- és templomlátogatás komorsága mindig ünnepléssel is gazdagodott, mert őt köszöntöttük, tortával, ajándékkal, szeretettel. 


Ezen a képen tizenéves kislány lehetett, vasúti igazolvány tartozéka volt ez a kemény papírra ragasztott fénykép, mai aukciókon az ilyet kemény hátú vintage képnek nevezik. A bélyegző szerint Torelli fényképész  műtermi címe akkor Váci körút volt, tehát 1914 előtt kellett készülnie a fotónak, mert aztán már (egy darabig)  Vilmos császár út volt a mai Bajcsy-Zsilinszky út. Dédapám vasutas volt, ezért az ingyenes vasúti igazolvány minden gyermekének járt.

2024. november 1., péntek

Blogvember 1.

Sokan vagyunk, magamat is beleértve, akik nagyon rosszallóan fogadjuk a halloween-őrületet. Viszont nem azért mondom, de emlékszem, hogy kisgyerek koromban nálunk otthon is előfordult töklámpás. Pedig biztosra vehető, hogy ez az ötvenes évek elején nem az angolszász-kelta-amerikai, stb.  hagyomány nyomán gyűrűzött be hozzánk. Az apukám az ő szülőföldje szokásait hozta a családunkba, ennek nyomán így november elején szemet-szájat faragott egy kibelezett nagy tökre, a belsejébe gyertyát állított, aztán amikor besötétedett, kimentünk a teraszra és ott felrakta a beton mellvédre. Nem emlékszem, mesélt-e valamit a hagyomány eredetéről, csak az maradt meg bennem, milyen jó kaland volt kislányként a sötét kertben a nagy csendben figyelni a kivilágított, félelmetes ábrázatú tököt, bár ennek rajtunk kívül több szemtanúja nem volt, mivel az utcánkban olyankor már szinte senki sem járt.

Mert a tökfaragás régi magyar hagyomány volt,  a töklámpást, más néven tökvigyorit vagy tökvicsorit kerítésre tűzték vagy ablakba tették, vidéke válogatta. Egymás ijesztgetésére, vagy a gonosz lelkek elriasztására is használták, a néprajzosok sokféle szokást jegyeztek fel, a magyarlakta területeken igen változatos módozatokat öltött a töklámpással kapcsolatos hagyomány. 

Sőt, még a visegrádi Salamon-toronyhoz is töklámpásos legenda fűződik, miszerint éjszakánként a tornyot töklámpásokkal világították ki, hogy a fogoly Salamont jobban szemmel tarthassák.  (Innen származik a mondás: "fénylik, mint a Salamon töke". A szépséghiba csupán az, hogy  Salamont egészen biztos, hogy nem ott őrizték, mivel a Salamon-torony jóval később épült.)

2024. október 27., vasárnap

Jön a blogvember

Állítólag megint lehet blogvemberre vállalkozni, úgyhogy most igyekszem nem lemaradni róla úgy, mint tavaly. Annál is inkább, mert már megint kezdek elkedvetlenedni a blogírást illetően, tehát a blogvembert motivációnak szánom saját magamnak.  Hogy aztán sikerül-e, vagy belebukom, az majd november folyamán kiderül.

2024. október 26., szombat

Jobb lenne nekünk a fejlett technika nélkül, vagy mi...

Nem tudom szó szerint pontosan idézni, de egy beszélgetős műsor egyik résztvevője lényegében ezt mondta:  ADHD-ra szoktat az a sokféle szemét, amit gyors egymásutánban "fogyasztunk", egy film megnézése során már óriási erőfeszítést kíván az, hogy másfél óráig egyetlen dologra koncentráljunk. Igaza lehet, időnként magamon is érzem ugyanezt, és ha én ennyi évesen hasonlót érzek, akkor mennyire így lehet a nálam évtizedekkel fiatalabbaknál. Bár az talán túlzás, hogy ADHD-ra szoktat, mert  a figyelemhiányos/hiperaktivitás zavar kicsit más.

Egy felmérés eredménye pedig az lett, hogy a húsz év körüli fiatalok csak 10 percig tudnak egyazon dologra koncentrálni, a tizenévesek pedig mindössze 5 percig! Hát... tetszettek vóna nem feltalálni a netet, az androidot, meg a többit. De így, hogy már nagyon is fel van találva, elromlunk tőle. Ez van.

2024. október 9., szerda

Milton hurrikán

A kontinentális USA legdélibb pontját jelző hatalmas bója körül hiába csapnak át az egyre vadabb hullámok, némelyek még akkor is meg akarják mutatni a világnak... a nem tudni, mit. Időről időre elborítja őket a víz, és csak a mellvédnek köszönhető, hogy nem sodor be a tengerbe senkit. Ja, és a legtöbben még ilyenkor is szelfiznek, videóznak. Bolond ez a világ.

(Nem a kamera homályos, hanem csupa sós víz a való világ.)


2024. október 6., vasárnap

Már húsz éve!

Az utóbbi három hét alatt valószínűleg elvesztettem pár olvasót, akik bosszankodva elfordultak, amikor újra és újra csak régi bejegyzést találtak itt. A többiek pedig mostanra már nyilván rájöttek, hogy mit jelentettek a címek, hát ezt: első év, második év... huszadik év, és ugye az is világos már, mi volt ez a három hétig tartó tömény múltidézés? Ezzel próbáltam megünnepelni a blogomat, pontosabban azt, hogy immár húsz éve írok blogot. Pontosan ma 20 éve kezdtem, akkor még persze a freeblogon, amit akár szerettünk, akár nem, az volt az őskorunk, a platform, mely grafomán hajlamainknak  lehetőséget adott a megnyilvánulásra.

A válogatásban nem követtem meghatározott szempontokat. Lehetett volna másképp, például, hogy minden napra az illető évre legjellemzőbb bejegyzést választom ki. De kérdem én, hogyan lehet 12 hónap  bejegyzéseiből ezt megállapítani? Meg aztán egy egész évre mi lehet  jellemző? Egy év alatt annyi minden ér bennünket, ilyen is, olyan is, nincs egyetlen, sterilen meghatározható jellemző, fogalom, tulajdonság, aminek alapján válogathatsz. Úgyhogy maradt ez a konfúz, pillanatnyi hangulatra épülő választás, mindig azt a posztot emeltem ki, amiről úgy gondoltam, mutathatja, mit gondoltam akkor, mi foglalkoztatott, mi történt éppen akkor. És mivel soha nem is volt egyetlen körülírható, meghatározható profilja a blogomnak, ezért a válogatás is ilyen mindenféle lett. Meg kell mondjam, több esetben is kiválasztottam ugyanazon évből két bejegyzést is, mondván, hogy majd élesben eldöntöm. Hát... legtöbbször nagyon nehezemre esett dönteni egyik vagy másik javára, egy alkalommal meg is szegtem ezt a "szabályomat", amikor két misibuszos bejegyzést nem volt szívem elszakítani egymástól, mivel annak idején többször is írtam hasonlókat, és ha már az összeset nem emelhettem ki, legalább ezt a kettőt fel akartam idézni.

Ahogy mostanában  olvasgattam a régi bejegyzéseimet, meglepve tapasztaltam, hogy eleinte milyen rengeteget írtam, voltak napok, amikor két-három bejegyzést is elkövettem, mindenféle terjedelműeket, egy-kétmondatosakat is, de esetenként hosszabb okfejtéseket is betettem ugyanarra a napra. Nagyon gyakran írtam számtech témákról, napi informatikai, hálózati problémákról, bármiről, de hogy ez mennyire érdekelte az olvasóimat? Mai eszemmel azt gyanítom, hogy édeskevéssé, de már mindegy, leírtam, kitettem, ott van.  Találtam olyan kifejezéseket is, amelyekre már egyáltalán nem emlékeztem, elsőre fogalmam se volt, mit takarnak.  Például, hogy mi az az iframe??? Aztán tovább olvastam az illető posztot és kiderült, hogy a blográdióhoz volt rá szükség (merthogy annak idején még blográdiót is feltettem az oldalsávba), egy bizonyos html-elem az iframe, ha jól rémlik. 

És elég gyakran megváltoztattam a dizájnt is, azt nagyon élveztem, hátteret kigondolni, színeket választani, sőt html-ben megírni a sablont, főleg a betűszínek, betűtípusok miatt, fejlécet megszerkeszteni, oldalsávba extra modulokat megtervezni, de szép is volt! Emlékszem olyan időszakra is, amikor egy fekete macska csóválta a farkát az oldalsáv tetején, de például nagy gonddal kiválasztott óra szinte mindig volt a blogomon, vagy visszaszámláló valamilyen várható jeles naphoz, és egyéb ilyesmi, a legtöbb extrára már nem is emlékszem.

Egyszer még áprilisi tréfára is vállalkoztam, egész pontosan 2006 április elsején. Kitaláltam, hogy eltüntetem a blogot, persze csak úgy, hogy aztán egy mozdulattal vissza lehessen állítani. Először úgy gondoltam, csak a fejléc maradjon a blog címével és semmi több, de aztán kicsit módosítottam, tehát  a fejléc alatt a tiszta fehér oldal közepére ezt írtam: volt, nincs, fene bánja.  A blog látszólag teljesen eltűnt, több oldal nem volt, lapozni nem lehetett. Aki arra járt, értetlenül állt a nagy semmi előtt, ráadásul ez a nóta-sor is eléggé rejtélyes és félrevezető volt. Néhányan aggódtak, páran még emailt is írtak, érdeklődtek, hogy mi történt. Alig bírtam ki éjfélig (mert akkor még jól tűrtem az éjszakázást, nagyon is), akkor aztán visszaállítottam az egész tartalmat, és egy bejegyzésben megkövettem a nagybecsű publikumot az okozott izgalmakért. 😊

Mi mindenről írtam! Különösen az első két-három év alatt, még politikáról is. És mennyi blogot olvastam, és mennyi ismerős blogger lett hirtelen! Sokuknak már alig emlékszem a nevére, csak ilyen visszatekintős kutakodás közepette merül fel egy-egy név, vagy előkerül egy-egy régi emailcím, akkor a fejemre csapok, hogy jé, tényleg, volt ő is, meg ő is! És azóta közülük mennyien eltűntek a blogvilágból, vagy az én látókörömből, és jónéhányan már a földi életből is örökre eltávoztak...

Hogy kiket olvastam, az nagyon változatos volt, mindenki más miatt érdekelt. Fura, de mindig volt egy-két blog, amelynek a szerzőjével egyáltalán nem tudtam azonosulni vagy rokonszenvezni, mégis olvastam, ne kérdezd, miért, nem tudom.

Ez alatt a húsz év alatt minden megváltozott. A blogvilág, a stílus, az egész műfaj hatalmas átalakuláson ment keresztül. A hőskorban gyakran pufogtattuk a már akkor is elcsépeltnek számító "megszelidítettedfelelősvagy" szólamot, ma már fel sem merül. És mivel  az egész blog-konglomerátum is tulajdonképpen egyfajta közösségi média, bárki úgy garázdálkodik benne,  ahogy csak akar. 

És én is változtam, rengeteget.  Pillanatnyi hangulattól vezérelve, egy-egy  pillanatfelvételt rögzítve csak nagyon elvétve írok. Nem írok már politikáról egyáltalán, nem vagyok hajlandó még csak érinteni sem olyan témát, ami bármiféle továbbragozásra, közéleti, politikai árnyalattal színezett következtetések levonására adna alkalmat, mert manapság már mindenről és bármiről, de tényleg bármiről képesek a hozzászólók egy pillanat alatt teljesen váratlanul és indokolatlanul elkanyarodni politikai ösvényekre, hogy az ember nem érti, hogy sikerült odáig eljutni? Hát kell ez nekem, a saját blogomban?  

Hányszor akartam abbahagyni! De végül mindig folytattam, mert tudtam, hogy nekem hiányozna. Ma már nem vagyok annyira biztos benne, hogy hiányozna. Mégis, nem most, ilyen kerek évforduló alkalmából akarom kipróbálni, hiányozna-e vagy sem. Inkább hagyom, éljen még, amíg lehet. 

Köszönöm az olvasók látogatását, a régiekét és az időnként megjelenő ismeretlenekét, azt, hogy ennyi évig a megtorpanásaim ellenére is sokan kitartottak a blogom mellett és még mindig ide-idelátogatnak.  Kívánjatok szerencsét, hogy még egy darabig megmaradjunk, a blog és én.



2024. október 5., szombat

A huszadik

A végén említett titkos tematikus blogból azóta se lett semmi, illetve megszületett ugyan, de nem tudok vele mit kezdeni. 


2024. január 7., vasárnap

Miről írjon a blogger, aki ugyebár éppen most igyekszik visszatérni a blogvilágot jelentő deszkákra, de nincs igazán ütős téma-ötlete? Napi eseményekről – nem történt vele semmi leírni való. Saját mélyfilozófiai töprengéseiről – ma nem gondolkodott semmiről annyira mélyen. Nagy hatású élményeiről – nem érte ma egyetlen ilyen  hatás sem. Az időjárásról – na hiszen, még az is olyan semmilyen, meg hát a szóban forgó blogírót mindenekfelett az érdekli, hogy lesz-e hideg, de főleg, hogy lehullik-e valami, ami aztán csúszhat. Írhatna még arról, hogy mi  okból hagyta árván a blogját olyan hosszú időre, mint még soha, vagy ekkora szünet után miért nem hagyta inkább abba végleg – de ez a lerágott gumicsont annyira untatja már magát az illető bloggert is, hogy az csak na.

Írhat például a rajzolásról. 

Most már lassan négy éve, hogy egyáltalán nem rajzolok. Nemrég  volt ugyan lehetőségem kiállításra képet beadni, végül  összesen negyvenen be is adtunk egyet-egyet, de én a sajátomat régi rajzaimból állítottam össze, szóval, az nem számít alkotásnak. Tehát azt lehet mondani, a Nulla dies sine linea mondást nem tartottam be az utóbbi négy év alatt, legalábbis ha a mondat konkrét értelmét tekintjük, mert bizony sok-sok nap telt el anélkül, hogy "vonást" tettem volna a papíron. Nem tudom pontosan megmondani, miért hagytam abba, de azt addigra már rég felismertem, hogy nekem feladatra van szükségem, kell, hogy valami célja legyen a  firkálásomnak. Csak úgy, magamnak nem rajzolok, legfeljebb akkor, ha egy pasztellkréta- vagy ceruzakészletet akarok kipróbálni, hogy felidézzem, milyenek a tulajdonságai egyik-másik márka eszközeinek. Ilyenkor minden színnel satírozok egy-egy tízforintosnyi területet,  közben érzem az anyagát, látom, hogy elmosódik-e vagy sem a papíron hagyott nyom, és hogy a színek mennyire élénkek és hogyan viselkednek, ha keverni akarom őket. De ezeken a technikai tesztelgetéseken kívül is támad néha ötletem, hogy ezt vagy azt a látványt megpróbáljam visszaadni  papíron, aztán mindig csak ötlet marad megvalósítás nélkül. 

Kellene egy felület, ahol minden kötelezettség nélkül megjeleníthetném azt, amit (végre majd egyszer) megalkotok. Kellene egy felület, amit véletlenül megtalál egy, kettő, három... na jó, tíz, húsz ember, belép, nézi, tetszik neki vagy nem, aztán odébbáll. Véletlenül találjanak rá, ez lényeges! Ne legyen semmiféle kötelezettség, semmiféle prekoncepció, főleg részemről, mert a blogban is ez a legkényesebb tényező, a megfelelés másoknak. És még valamire jó lenne: hozzá lehetne tenni a kép keletkezésének hátterét, indítékát, technikáját – persze ha volt neki háttere. Kellene tehát egy felület, mondjuk, egy titkos tematikus blog.


2024. október 4., péntek

A tizenkilencedik

2022-ben összesen 2 (azaz kettő) bejegyzésre futotta az erőmből, ez volt az egyik, inkább csak jelzés gyanánt, hogy még megvan a blog. A következő évben már ennyire sem erőltettem, az az egész év egyszerűen kimaradt.


2022. január 7., péntek

Saját tulajdonú, tehermentes, jellegtelen kékeslila színű Pille-székemet ráfizetéssel elcserélném a szemközti második emeleti erkély gyönyörű égszínkék Pille-székére. 

(Örkény után nagyon szabadon)

2024. október 3., csütörtök

A tizennyolcadik

A szemközti első emeleti bácsiról ez volt az utolsó bejegyzésem a blogban. A következő évben egyszer-kétszer még láttam, de azóta egyáltalán nem. Ha jól számolom, kilencvenhét éves lehet...  vagy lenne, ki tudja?


2021. június 6. vasárnap 

Most, hogy végre itt a nyár, a szemközti bácsit minden délután kigurítja a lánya az erkélyre. Ha a szomszéd házbeli földszinti új lakó éppen a kertben tevékenykedik, jó napja van a bácsinak, mert régi ismerősökként társalognak. "De régen láttam, hogy tetszik lenni?" - kérdezi a fiatal nő. "Hát látja, azóta már székben vagyok, dehát a kilencvennegyedikben vagyok..." Aztán szó esik mindenféléről. A kutyáról, aki most csak vendégségben van a lánynál, és a bácsi régi kutyáiról, akik közt mindenféle, még vizsla is volt! A házbeli lakótársakról, akik bezzeg az ő kertjüket nem tartják rendben, és a szebbnél szebb, magas fákról, melyekre "szép a kilátás". Meg persze a betegségéről, ami miatt "nem működik" a lába, pedig tudja ám mozgatni, és ezt mindjárt szépen be is mutatja amúgy ülve. 

Nyár van. Kerekesszékben és a kilencvennegyedikben.

2024. október 2., szerda

A tizenhetedik

2020. május 2., szombat

Gyerekszáj 2020 május:

Dávid (6 éves, elkeseredett hangon): "Menjen már el a francba ez a koronavírus, ne menjen senki kórházba, ne legyen lélegeztető, menjen a koronavírus a francba!"

***

A szemközti házak erkélyei, melyeken eddig szinte soha nem látszott élet, az utóbbi hetekben megelevenedtek. 

A harmadikon az asszony, akit évek óta csak arra a pár pillanatra lehetett látni, amikor kilépett és bevitt a lakásba egyet az erkélyen tárolt ásványvizes készletből, nemrég vidám kék színű napernyőt szerelt föl és délutánonként kiül napozni fürdőruhában. 

Szemben az első emeleti bácsinál két-háromnaponként megjelenik az erkélyen az asszony, kiteregeti a mosott ruhaneműt, a korlátra csipeszekkel odacsíptet 3-4 pár gumikesztyűt, időnként letörölgeti a kis asztalkát és az ablakokat. A bácsi pedig délutánonként kiáll és nézelődik, vagy leül  és egy darabig sütkérezik a napon.  Mindig mellényben van, alatta legtöbbször valami ujjatlan trikót visel még hűvös időben is, úgy látszik, a háta vagy dereka érzékeny, de a karja nem fázik.

Kettővel fölötte a harmadikon, ahol eddig soha nem mozdult senki, nemrég megjelent egy sötét színű, zárt babakocsi, amolyan  egészen pici babának való. Néha a szülőket is látni, amint föléhajolnak és gyönyörködnek a gyermekben, az anyuka egy darabig ottmarad, aztán hagyja aludni a kicsit a nyitott erkélyajtó előtt.

A legfelső emeleten, ahol nem erkély, hanem nagyobb terasz-féle van, de tető nélkül, múltkor egy hatalmas fekete ponyvát szereltek föl, ami ugyan nem bizonyult hosszú életűnek, mivel két nap múlva hidegfront érkezett nagy széllel, úgyhogy a remek napellenzőt el is távolították, de lesz még kánikula, visszakerül majd az az árnyékoló - ha nem is amiatt, hogy karanténba kényszerülnek a lakók és levegőzni az utca helyett a teraszra mennek.

Hogy "békeidőben" is lesz-e élet az erkélyeken, majd kiderül. Csak már ott tartanánk.

2024. október 1., kedd

A tizenhatodik

2019. február 2., szombat

Milyen a véletlen, ugyanazon a napon, amikor Rózsa blogjában az akráziáról olvastam, egy másik oldalon elémkerült ez az idézet: Nulla dies sine linea. A hagyomány szerint ez Nagy Sándor udvari festője, Apelles mondása volt a saját mesterségére vonatkoztatva: egy nap se teljék el vonás nélkül.  A későbbi századokban aztán átvitt értelmezése terjedt el: minden napnak legyen meg a dolga, egy nap se teljen el értelmetlenül, céltalanul, valamilyen tevékenység nélkül, stb. Titus császár állítólag jelmondatának is választotta. 

Ami a konkrét vonásokat illeti, ezt a héten egészen véletlenül betartottam, mert hónapok óta először fordult elő, hogy minden nap rajzoltam. Igaz, nem Apelles hatására tettem (még nem is ismertem a fenti bölcsességet), hanem  bizonyos vállalások miatt szorít az idő, de úgy látszik, szükség(em) van ilyen kényszerítő erőre, mert már félő volt, hogy lassan azt se tudom, melyik végén kell megfogni a ceruzát vagy a krétát.  A mondás átvitt értelmének alkalmazása pedig... nos, az nálam még várat magára, egyelőre csak az a fontos, hogy sine linea ne teljenek a napok, aztán majd előbb-utóbb jöhet a mélyebb értelmezés is.

2024. szeptember 30., hétfő

A tizenötödik

Ez az az eset, amikor hiába törtem a fejem, nem tudtam rájönni, mire gondoltam hat évvel ezelőtt, amikor a bejegyzés egy-két mondatát leírtam. Mire akartam felhasználni "hamarosan" valami keresgélésnek az eredményét? És egyáltalán, milyen témakörben keresgéltem? (Talán a Ladoga-tó Valaam kolostoregyütteséhez kerestem információkat, legalábbis akkoriban arról írtam a blogban.)

2018. február 21., szerda

- Nahát, milyen jól tudja még írni a cirill betűket!- mondja ma a postán a pult mögött ülő férfiú rácsodálkozva a Moszkvába címzett borítékomra. És persze nem tudhatta, miért felelem rá, hogy na hiszen szép is lenne, ha nem tudnám.

Azt már nem tettem hozzá, hogy szerencsére nem látszik a borítékon, mennyire nem áll már rá a kezem a cirill írásra - sőt, lassan a magyar kézírásra se áll rá, annyira elszoktam az írószerszámmal való betűvetéstől. Ami pedig az oroszt illeti, abban nem is azt sajnálom legjobban, hogy írni nehezemre esik, hanem hogy lassan elfelejtem úgy általában a nyelvet, pedig kár lenne azt a sok évet veszni hagyni. Mostanában ugyan sokat olvasgatok oroszul, utánanézek tényeknek, adatoknak, eseményeknek, egyebeknek, igaz, hogy mindezt nem könyvekben, hanem itt a neten, de így sokkal produktívabb, mintha ehhez lexikonokat, egyéb könyveket kellene felhajtanom, ami szinte lehetetlen is lenne. Mit tegyek, szépirodalom olvasására semmi motivációm nincs, egy időben próbálkoztam vele, de semmire se jutottam. Keresgélek tehát, mindig éppen abban a témakörben, ami felkeltette a kíváncsiságomat és ezt nagyon élvezem, ráadásul fel is fogom majd használni. Hamarosan. De motiváció mindenhez kell, még ahhoz is, hogyan ne felejtsünk el egy sok fáradsággal egyszer már megtanult nyelvet.

2024. szeptember 29., vasárnap

A tizennegyedik

2017. március 20., hétfő

Többször is elsírtam már e hasábokon, milyen kár, hogy mindig csak utólag szerzek tudomást egy-egy flashmobról, de most nem úgy lett, mert tegnap végre életemben először részt vettem egy ilyen megmozduláson. Az alkalom Bach születésének 332. évfordulója volt, ami ugyan csak kedden lesz, de mi egy kicsi, lelkes, énekelni szerető csapattal már vasárnap délután megünnepeltük. Stílusosan a BACH-csomóponton és környékén  zajlott az esemény, kezdésként a buszmegállóban, majd pedig megszálltuk az arra közlekedő menetrend szerinti autóbuszokat és száguldoztunk egy-két megállónyit, majd leszállva ugyanezt visszafelé is, többször egymás után. És persze minden járművön meglepetésszerűen elénekeltük ugyanazt a két darabot: a h-moll mise vezérkorálját és a Parasztkantáta legismertebb dalát, miközben egyikünk egy nagy bekeretezett Bach-portrét tartott maga elé, vezetőnk pedig a produkció végén bemondta, hogy mindezt milyen alkalomból adtuk elő. 

Az utazóközönség jól fogadta a váratlan műsort, legtöbben mosolyogtak, sokan megtapsoltak, némelyek megköszönték, volt, aki fényképezett és voltak, akik integettek a tovahaladó buszból, miután mi leszálltunk. Egy kis életet vittünk a vasárnap délutáni punnyadásba. Máris törhetjük a fejünket a jövő évi 333. születésnapon, mert annak aztán igazán ütősnek kell lennie.

2024. szeptember 28., szombat

A tizenharmadik

Ma már tudjuk, hogy a későbbi kapcsolattartás csak részben és csak rövid ideig sikerült, nagyjából addig, amíg tartott a lelkesedés. De ennél sokkal szomorúbb, hogy egy osztálytalálkozón  ma már ennyien sem tudnánk összejönni, mert a még élők közül is megdöbbentően sokan meghaltak azóta. 

2016. november 9., szerda

Az már jó jel, hogy időnként megint blogolok fejben. Például arról, hogy az utóbbi két hónap egy tömény időutazás nálam. Szeptemberben ötvenéves gimnáziumi osztálytalálkozónk volt, nemrég pedig öregdiák-találkozó nekünk, 50 éve érettségizetteknek, az egész 1966-os negyedikes évfolyamnak. 

A szeptemberi összejövetelünkre tizennyolcan gyűltünk össze az eredetileg harmincötös osztálylétszámból még élő 26-ból. Mindig megrázó egy ilyen szembesülés. Legtöbbjükkel kb. 40 éve találkoztam utoljára. És hiába látja az ember sajátmagán az eltelt évtizedek szembeötlő nyomait, a többiek látványán mégis megdöbben. Aztán a sokk múltával pillanatok alatt ugyanolyanok leszünk, mint tizennyolcéves korunkban. Fölemlegetjük a régi sztorikat, az akkori beceneveken szólítjuk egymást és elfelejtjük, hány évesek is vagyunk. A beszámolókban életek elevenednek meg, elhangzanak persze fájdalmak, gyászok, betegségek, műtétek is, de mivel ennyi idősen már mindenkinek vannak hasonló tapasztalatai, ezeket értő bólogatással és kellő empátiával nyugtázzuk, de a hangulatot nem zavarják meg.

Voltak meglepő tapasztalatok is, mert azért mégse maradtunk ugyanolyanok. Amikor azt látod, hogy F-ből micsoda tudálékos, mindenkinél mindent jobban tudó, örökké vitázó, kötekedő pasas lett és próbálod visszaidézni, vajon látszott-e ez benne ötven évvel ezelőtt és arra jutsz, hogy nem látszott. Vagy amikor H-ról egyértelműen kiderül a sunyiság és bár sok illúzióm nem volt vele kapcsolatban régen sem, de azért ez mégis megdöbbent. Vagy például J., a régi nagy mókamester, aki ugyan alkatra-arcra mondhatni ugyanolyan maradt, csak a haja lett fehér, de a nevetése mögött van valami szomorúság és amikor utóbb a bulin készült pillanatfelvételeket nézed, kivétel nélkül mindegyiken szinte sötéten komor az arca. Meg ott van S., aki az osztálytalálkozón, amikor sorban felállva mindenki elmondja az életét, azzal kezdi a saját beszámolóját, hogy ő nem tud "ilyen nagy dolgokról" beszélni, akkor visszaemlékszel, hogy igen, már régen is volt benne valami kisebbrendűségi érzés - nem tudom, akkoriban mi volt ennek az oka, - most pedig itt van körülötte a sok diplomás... és másnap már nagyon sajnálod, hogy nem kerested az alkalmat, hogy külön is beszélgess vele. 

Aztán alig két hete megint összejöttünk az öregdiák-találkozón, most már a régi iskolánkban, majdnem ugyanazok, akik szeptemberben is együtt voltunk. A saját régi osztálytermünkben gyülekeztünk és töltöttünk el egymással három órát a "hivatalos" program kezdetéig. Felidéztünk emlékezetes eseteket, intőket, botrányokat, lebukásokat és örültünk, hogy bizonyos sztorikra mindannyian ugyanúgy és ugyanolyan elevenen emlékszünk. Például azt senki nem felejtette el, amikor másodikban egy szó szerint jéggé fagyott reggelen F. Ildi lábán korcsolyával suhant be a kapun, egyenesen Pécelről! A folyosón végignéztük volt tanáraink fényképeit, beszélgettünk a másik három párhuzamos osztály "gyerekeivel", akik némelyikéről - kölcsönösen - azt se tudtuk, kicsoda. A hivatalos ünnepségen, ami egyébként igazán nagyon jó hangulatúra sikerült, megkaptuk az arany érettségi bizonyítványt, egy aranybetűs oklevelet.

És ott volt mindkét találkozón az osztályfőnökünk, 91 évesen, teljes szellemi frissességben, kedvesen mosolyogva és őszintén örülve a találkozásnak. Mi pedig viccesen megállapítottuk, hogy viszonylagosan, már ami az ő életkorát és a mi korunkat illeti, tulajdonképpen ő tartja magát  a legjobban köztünk. 😊

Az időutazás persze ilyenkor nem korlátozódik arra a bizonyos pár órára. Mert vannak már előtte, a szervezés közben is telefonbeszélgetések, címcserék, aztán a találkozó után fotók körbe-szerteküldése és levelek oda-vissza, meg ismét telefonok, örömködések, hogy milyen jó volt együtt, fogadkozások, hogy most majd gyakrabban, és megint, és egyébként is... Aztán hogy ebből igazából  mi valósul meg, majd meglátjuk.



2024. szeptember 27., péntek

A tizenkettedik

2015. augusztus 17., hétfő

Ma még nem volt sem alkalmam, sem okom a nevetésre, sőt. De az előbb akkorát nevettem itt magányomban, nyitott ablakok mellett, hogy direkt jólesett. Az történt, hogy kihúztam az éjjeliszekrény fiókját, visszatettem oda egy kis mindentudó füzetkét és ezzel a mozdulattal kicsit odébb is taszajtottam ott minden bedobált holmit. És abban a pillanatban nagy hangerővel megszólalt valamiféle ének, ha jól sejtettem, szlovák népzene. Döbbenten meredtem a fiókba bele, telefonok egész másutt, rádió szintén, a tévé meg velem szemben a másik falnál... de akkor ki ordít onnan a fiókból szlovák népdalt???

Aztán rájöttem. Hagyhatnám, hogy tippelgessetek kicsit, de úgyse találja ki senki, mi történt. A fiók mélyén leghátul ott lapul egy hetvenes évekből származó Szokol rádió. Amolyan igazi régi Szokol, benne a több éve beléhelyezett elemmel, barna bőrtokban, csavarható két gombbal az oldalán és persze csak középhullámot meg hosszúhullámot tud, de azt nagyon. Nyilván a mozdulatommal meglökhettem ott hátul valami mást, ami hozzáért az oldalsó bekapcsoló tárcsához, még föl is nyomta a hangerőt, aztán zumek, jött a danászás. Hát, ilyet tud a retró Szokol. 

A miénk 1975 óta szolgál nálunk hűségesen, ha jól számolom, ez kemény negyven év. A fogantyúja, a bőrszíj már elvásott, pár éve vágtam le róla. De egyébként tökéletes. Csak éppen ma már nemigen használja senki a középhullámot sem, mert alig van ott adó – a hosszúhullámon meg régen is főleg csak Moszkva jött be –, de például az MR4 (a Magyar Rádió nemzetiségi adásai) csak középhullámon fogható, ezért is volt odatekerve a skálája, valószínűleg egy korábbi áramszünet idején hallgattam a horvát vagy német műsort, jobb híján.

A Szokol elnyűhetetlen valóban. Azon kívül, hogy a potenciométere (az a kis alkatrész, ami az egyik tárcsához csatlakozik belül) már kicsit elhasználódott és emiatt recseg a kapcsoló, más baja semmi sincs. Ámbár úgy emlékszem, a potmétert már cseréltük benne valamikor régebben, mert bizony ilyesmiket lehetett ám kapni az ántivilágban, mégpedig a rádióalkatrész boltokban vagy Ezermester boltban. A Rákóczi úton a Hauer cukrászdának is otthont adó házban pedig ott volt az egyik Tungsram márkabolt, ami alkatrészeket is  árusított, tehát ha a tévé, rádió belsejében kiégett egy bigyó  –  mert hát a régi tévékben még csövek voltak, meg ellenállások, meg diódák, ilyen ma már ismeretlen holmik  akkor felírtuk a pontos számát az illető kütyünek és irány a bolt. Na, azt a potenciométert is ott szereztem be, aztán apám beleforrasztotta a Szokolba. Ja,  természetesen a Leningrádban vett forrasztópákával,  ami még ma is megvan valahol és működik is, csak az én kezem már nem alkalmas az ilyen finomműszerészi műveletekre.

A szovjet műszaki cikkek többsége általában elnyűhetetlen volt, Rakéta porszívó, VEF táskarádió, hirtelen ezekre emlékszem, no meg az 1975-ben Moszkvából hozott ventilátoromra, ami olyan nehéz volt, mint egy többkilós súlyzó, de legalább 30 évig használtuk és végül csak azért dobtam ki, mert már úgy zörgött, mint egy traktor, nem lehetett elviselni a lármáját.

Viszont nagyritkán azért kifogott az ember egy-egy kevésbé tartós szovjet gyártmányú gépet is. Például 1982-ben vettem a Nyevszkijen lévő Passzázs áruházban egy Шмель (=dongó) nevű kis kézi porszívót, olyasmi volt, mint ma az autós porszívók, de rendes 220 voltos áramra gyártva. Na, az kis mérete ellenére szívott rendesen, szőnyeg nem maradt a helyén, ha belelendült, olyan ereje volt, mint egyetlen porszívónknak se. De pár év múlva egyszercsak teljesen váratlanul úgy leégett a motorja, hogy csak úgy füstölt! Nagyon sajnáltuk, mert tényleg praktikus és erős jószág volt, de azért azt nem vállaltuk, hogy áttekercseljük vagy áttekercseltessük.

A Szokol viszont úgy látszik, nem a selejtes áruk közül való, mindenkit túl fog élni és néha kiordibál a fiókból, lehetőleg akkor, amikor nemzetiségi népzene szól az MR4-en. Hát ilyen a retró Szokol. 😊

 

2024. szeptember 26., csütörtök

A tizenegyedik

Azóta persze még több típussal tudnám gazdagítani a  felsorolást, például a poszt hangulatát figyelembe nem vevő kommentelővel, aki ha kell, ha nem, mindig kiegészít. Nem tévedést szimatol, csak azt hiszi, az író nem tud eleget a leírt dolog hátteréről (ámbár az alap-indíték ugyanaz, mint amiről a poszt szól: Ő tudja, Ő megmondja!). Abba nem gondol bele, hogy a blogger nem véletlenül írt annyit és úgy, ahogy tette, amögött koncepció  volt, netán a stílust is szándékosan alkalmazta, és noha ő is tisztában van a háttéradatokkal, tényekkel, de jelen esetben éppen nem ismeretterjesztés volt a célja. A kommentelő jön, és egyetlen mozdulattal agyonvágja a poszt hangulatát adatokkal és tényekkel.  Hangulat és mély gondolatok, huss, máris elszálltak.


2014. július 8., kedd


Kellene már egy mélyenszántó poszt a netes kommentelőkről, de most nincs hozzá türelmem, hogy mélységekbe szántsak bele. Mert akkor minden műfajban érintettekről kellene értekeznem: blogokhoz, hírekhez, cikkekhez, no és persze facebook-os oldalakhoz kommentelőkről is. Mert a kommentelő egy külön állatfaj.

Például arról is írnék egy ilyen mélyenszántóban, hogy nekem mennyire elveszi a kedvem, amikor egy bejegyzéshez hozzászólók között pillanatokon belül megjelennek a kételkedők. Akik nem hiszik. Akik jobban tudják.  Akik rögtön nekiesnek a guglinak, kikurkásszák az akármit/bármit/mindent és azt hiszik, a wikipédia, az index, meg a ki tudja miféle oldal mindentudó és csalhatatlan. És akkor magyarázkodni kell, indokolni kell, bizonygatni kell – és az embernek attól a pillanattól kezdve már megkeseredik a szájaíze. Addig csak örvendezett, hogy volt 5-6, vagy 129 olvasó, akinek tetszett a bejegyzés, a tartalom, a gondolat, a kép, az akármi, amit odatálalt eléjük, de jött egy okostojás és okosabb akart lenni mindenkinél. Nem tudom, de gyanítom, vannak olyan teremtmények, akik csak azért bolyonganak a neten, hogy találjanak valamit, amibe beleköthetnek. És találnak, mert mint tudjuk, aki keres... Persze nem a nyilvánvaló tárgyi kiigazításokról beszélek, az rendben van, az jogos. De amikor látszik, hogy az illető eleve úgy állt hozzá a bejegyzéshez, hogy na, ennek utánanézek és  majd én megmondom! Miért nem lehet élvezni azt, amit más tisztán jószándékból odarak eléjük, miért kell mindjárt kikeresni, utánajárni,  hátha téved az a másik?

Hát... ilyenekről kellene mélyenszántani. 

2024. szeptember 25., szerda

A tizedik

És ez már akkor is foglalkoztatott! Hát... azóta sok év eltelt, de még ma sem jutottam dűlőre a kérdésben.


 

2013. október 9., szerda

Ahogy jött velem a busz visszafelé az öregdiák-találkozóról szombat este, volt időm gondolkodni és mint mostanában már annyiszor, ismét felmerült bennem a kérdés, kell-e foglalkozni a múlttal? Pontosabban: jó-e, ha foglalkozom vele? Az utóbbi időben észreveszem magamon, hogy egyre gyakrabban van elegem a retróból, a retrózásból, hogy bármilyen furán hangzik, de talán nem tesz jót a múlt felidézése, hogy sok ez már nekem. Itt ez a blog, végül is ebben profilt válthatnék, csak elhatározás kérdése, írhatnék bármiről, jöhetnének a hétköznapi kis életképek, szösszenetek jelenségekről, lelkes vagy kritikus megjegyzések kultúrtémákról, vidám vagy komoly benyomások megosztása az olvasókkal, csak el kellene dönteni, hogy ezentúl így legyen. És ott a másik blog, ami ugye kifejezetten a múltra épül, az emlékezésre van kitalálva, mint ama bizonyos tévéműsor-sorozat is, melyből az egész ötlet eredt. Abban a blogban nem lehet profilt váltani, meg kell várni, míg elfogynak az évek – ami akkor, amikor kezdtük, képtelenségnek tűnt, de már látom, előbb-utóbb tényleg elfogynak majd, azért is vegyítem őket tematikus írnivalókkal. Abban a blogban kötelező visszagondolni, muszáj emlékezni, aztán hogy ez kinek-kinek nem árt-e, az nyilván teljesen egyéni alkat kérdése. Én néha sokallom a saját "visszagondolásaimat", annyiszor felidéztem már ezt is, azt is. Azt pedig inkább hagyjuk, hogy a múlt-jelen-jövő trióból miért az egyikkel vagy a másikkal foglalkozik az ember (jelen esetben én), mert elkerülhetetlenül komor következtetésre juthatnék, nevezetesen, hogy a jelen még csak-csak számításba jöhetne, de a jövő... ugyan már!

Ugyanakkor pedig nagy ritkán az is eszembe jut, hogy vannak még évek óta kerülgetett leírnivalók, melyeket most már lassan ideje lenne kiengedni, elengedni, bele a nagyvilágba. Hát akkor most hogy is van ez? Kell a múlt, vagy nem? 

2024. szeptember 24., kedd

A kilencedik

Amikor még kihasználtam szeptemberenként a Kulturális Örökségnapok hétvégéjét... régi szép idők! Cikáztam a városban ide-oda, előre eltervezett logisztika szerint, esetenként 4-5 helyszínt is érintve egy nap alatt. Ez is de régen volt!


2012. szeptember 20., csütörtök

Lassan már a következő hétvége közeleg és még az előzőről sem írtam, csak képeket mutogattam.
Ahhoz képest, hogy az idén már tényleg minden gyaloglással járó tevékenységet meg kell(ene) gondolnom, elég sok örökségnapok-programot abszolváltam. Legtöbbjük maradandó és tartalmas élmény volt, de akadt csalódás is, essünk túl mindjárt az elején a csalódás kategórián:  

Petőfi Irodalmi Múzeum. Már eleve nem illett a sorba, mert igyekeztem olyan helyszíneket válogatni, melyek csak ilyenkor látogathatók (és hát ugye egy múzeum nem ilyen), de ennek mégis nekilódultam, mert a Gárdonyi-kiállítás hamarosan bezár, valamint az új Petőfi-kiállításukra is kíváncsi voltam. És nem tetszett, egyik sem tetszett. A Petőfi tartalmában még csak-csak, de szegény Gárdonyit jól elintézték két kicsi helyiséggel, a kiállított anyagból pedig szerintem egyetlen tárló (személyes irataival, vasúti bérleteivel) és az íróasztal-írógép-szék együttes adott valamelyes hangulatot. De mindkét kiállítást végigbosszankodtam amiatt a  manapság dívó megoldás miatt, ami lerontja az egész élményt, nevezetesen, hogy sötét van a termekben! Bordó, fekete, sötét falak, csak a kiállított tárgyakra irányul valamicske célzott fény, de például a melléjük helyezett vagy függesztett táblácskák, amelyeken a feliratok, magyarázatok stb. vannak, semmi fényt nem kapnak. Botorkálsz a sötétben és ami meg van világítva, azt látod, de nem tudod, mi az, csak ha odahajolsz, leguggolsz, hogy kisillabizáld a szöveget, ha ugyan sikerül – hát ez bizony totálisan tönkrevágja a legjobb kiállítást is.   Az utóbbi években csupa ilyen sötétben botorkálós kiállításélményt fogtam ki, például az óriási reklámot és visszhangot kapott Van Gogh is ilyen volt, emlékszem, ott is a sötét termeken botladoztunk keresztül-kasul és egymástól kérdezgettük, hogy ez a félhomály vajon mi célt szolgál?

Úgyhogy részemről igen örülök, hogy életemben néhányszor már volt szerencsém Egerben, a helyszínen, a Gárdonyi-házban látni az író tárgyait, környezetét, mert az legalább valóban Gárdonyit  mutatja be, míg  ez az onnan kölcsönkért anyagból  "megkomponált" kiállítás nem.

A többi helyszín már jóval több kellemes élményt nyújtott. Mindjárt az elején beúszott némi magyar valóság is,  mondhatni, szembejött a kultúra, amikor a Medgyaszay-házak előtt (három hatalmas, többemeletes társasházról van szó), ahol csodálni kellett a szépen megőrzött és felújított falfestményeket, tulipán motívumos erkélyeket, egy asszony, látva a kerítésre kitett alkalmi tájékoztató képeket, azt kérdezte, "ezek eladók?" - mármint a házak. Nesze neked, kulturális örökség. 

De aztán a fogaskerekű végállomásán lévő kocsiszínben  egy fiatal munkatárs mutatott be közelről és a hely iránti szeretettől átfűtött lelkesedéssel és szaktudással két régi felújított  kocsit: az egyik 1928-ból való, a másik pedig igazi matuzsálem, 1874-ben készítették.

A Festetics-palota lépcsőháza, termei gyönyörűek, a piarista gimnáziumban pedig olyan vezetést kaptunk, ami önmagában is maradandó és lélekvidító volt. Két diák, egy kilencedikes és egy tizenkettedikes fiú kalauzolta a népes csoportot – voltunk legalább nyolcvanan, vagy még többen  tökéletes felkészültséggel, pedig ebben aztán semmi gyakorlatuk nem lehetett, a piarista gimnázium most először nyitott kaput a közönségnek. Minden kérdésre kapásból, magabiztosan tudtak válaszolni és minden szavukból érződött, mennyire magukénak érzik az iskolájukat.  "Amikor 1953-ban ki kellett költöznünk", ilyeneket és hasonlókat mondtak, mindig többes szám első személyben, mintha legalábbis már akkor is idejártak volna, pedig meg sem születtek még a szüleik sem.

Aztán vasárnap jártam a Képzőművészeti Egyetem Andrássy úti épületében, ahol mindössze öten-hatan bolyongtunk a folyosókon, igaz, magunkra vessünk, amiért nem szombaton  mentünk, akkor állítólag vezetés is volt. Az épület belső kialakítása, részletei, díszei csodaszépek és még szebbek lennének felújítva, megtisztítva, felfrissített színekkel, reménykedjünk, hátha majd egyszer...

Mivel az idén az örökségnapokkal egy időben kezdődött az Ars Sacra Fesztivál (azelőtt Szakrális Művészetek Hete),  voltak templomi rendezvények is a hétvégén, nekem ebből egy jutott, a  Kékgolyó utcai (pontosabban Ráth György utcai) kórházkápolna. Nagyszerű, komoly kutatásokon alapuló, tartalmas előadást kaptunk a kórház és a kápolna történetéről, majd pedig a kápolna tavaly elkészült orgonáját mutatta be egy végtelenül kedves orgonaművész fiatalember, akinek személy szerint a hangszer megtervezésében is nagy szerepe volt. A bemutatás "testközelben" történt, a publikum felkaptatott a karzatra és az orgonista köré ülve-állva pár centi távolságról figyelhettük az orgona részleteit, működését, sőt valamelyest még a belsejébe is beleshettünk (és a végén d-moll toccatát és fúgát is kaptunk élőben). Nekem, mint kántortanító-származéknak különösen nagy élmény volt ez, régen láttam már közelről orgonát, közben persze  arra is gondolnom kellett, hogy apám ezt most  mennyire élvezné.

Tegnap pedig, mivel még mindig tart az Ars Sacra, elmentem a Papnövelde utcába a pálos könyvtárba, amit ugyan láttam már néhány évvel ezelőtt, de annyira különleges, hogy nem akartam kihagyni most sem. A portán azt mondták, hogy "Diós páter nagyon pontos, amikor elüti a toronyóra a tizenegyet, akkorra itt lesz" - és valóban, pontban 11-kor megjelent a kapuban a könyvtár őre és fölvezetett bennünket a második emeletre. A pálos könyvtár tényleg kuriózum, nem mesélem el a történetét, inkább pár képet mutatok.

 


Az utolsó képen az egyik "munkaállomás" látható, ugyanilyen ismétlődik minden polc előtt: két kihajtható asztallap, tőlük jobbra és balra pedig a kihúzható lúdtoll- és tintatartó fiókok. És igen, jól látod, az asztallapok közül az egyik sakktáblának van kialakítva. 😊

A képek pedig azért ilyen gyenge minőségűek (beleszámítva, hogy telefonos felvételek), merthogy ebben a könyvtárban nincs semmiféle világítás, ugyanis nincs bevezetve a villany, nem lenne biztonságos.

2024. szeptember 23., hétfő

A nyolcadik

2011. június 14., kedd

Ezt ma olvastam, és persze rögtön a mi műfajunkra vonatkoztattam. Lehet találgatni, hogy szerintem melyik mondatban van a lényeg.

"A helyzet az, hogy ha megvan, ki kell adni. Bármi író bármi érdekes szövegét. Nem szeretném, ha engedélyem nélkül megjelenne a naplóm, borzasztó volna, de leírtam és nem töröltem ki, nem égettem el, úgy kell nekem. Ha most hirtelen meghalok és kiadják, akkor az van. Ha félsz, ne írj. Nem kell leírni, vagy nem kell meghalni. Vagy valami így együtt."

(Kukorelly Endre)

2024. szeptember 22., vasárnap

A hetedik

Vidéki tél - amikor még volt tél.


2010. január 30., szombat 

Amikor felébredtem, rögtön sejtettem, hogy hóesés esete forog fenn. Olyankor szoktam ilyen mélyen aludni, sőt jó későig elaludni. Nyolc óra tíz, feltápászkod, ablakhoz támolyog, redőnyt felhúz és lám, esik a hó sűrűn és átláthatatlanul, mintha fizetnének neki érte. Nosza, semmi flanc, semmi reggeli, csak beöltözés és gyerünk tolni!

Déli egy órával bezárólag háromszor mentem ki és takarítottam a havat. Amikor harmadszor kint voltam, a fél utca ügyködött már, de kellett is, mert addigra például előttem a járda két oldalán térdig érő hegy- és dombvidék keletkezett és hiába volt már plusz négy fok, csak esett és esett. Aztán egy óra tájban egyszercsak abbahagyta és nagyon remélem, ez most már így is marad és nem kezdi újra. 11 óra 44 perckor bekövetkezett a nagy esemény, mely igazán a helyi krónikába kívánkozna, ugyanis ebben a téli szezonban (nem az idén, hanem beleértve a decembert is!) először fordult elő, hogy végigment az utcán egy hókotró és igazolhatom, hogy le is volt eresztve a kotrója és kotort. Legalább egyszer, ez is valami.

Az előbb pedig elrohant itt egy igazi lovas szán, nem is akármilyen, hanem utánfutós, ugyanis a rendes nagy szán mögé egy normál szánkó volt kötve és mindkettő telistele volt csivitelő gyerekhaddal.

Szóval, tél van, akárki meglássa.

2024. szeptember 21., szombat

A hatodik

Mezővárosunkból két buszos életkép ugyanabból az évből. Így együtt kicsit hosszú, mert nem tudtam megállni, hogy két összefüggő bejegyzést  össze ne kapcsoljak.


2009. augusztus 10., hétfő

Úgy élünk itt mi, helyi buszjáraton utazók, mint egy nagy család. Most nem beszélek a péntek délelőtti, piaclátogatás céljából a buszt elözönlő, babakocsival, nagymamával, népes rokonsággal felkapaszkodókról, csak rólunk, törzsutasokról.

Van ugye, Karcsi, a 10 év körüli gyerek, aki így vakáció idején minden nap megy valahová, hol a nagymamájához, hol pedig anyjával a Sparba, néha testvérestül-apukástul, de leggyakrabban egyedül. Csöndes, mosolygós, udvarias fiú, mindenki szereti. Aztán van egy asszony, mindig csinosan öltözve, dolgozni megy, vagy munkából jön, megtárgyalja a napi eseményeket a szomszédjával, pár hete gyászol valakit, tiszta feketében jár. Van egy másik asszony is, aki általában a Sparból jön és mindig talál partnert, akinek mutogathatja zsákmányait, a 160 forintos zacskós mogyorót, vagy az akciós ropit.

A tömbházaknál – így hívják a közeli két panelházat  rendszerint felszáll a bácsi, akiről tudom, mert egyszer hosszan mesélt nekem, hogy Hargita megyébe valósi, a felesége meg Maros megyei, már vagy húsz éve itt élnek, minden termékbemutatós rendezvényre elmegy a művházba vagy az étterembe, és boldogan viszi haza az asszonynak az ott kapott ajándék habfürdőt, kenőcsöt, miegyebet.

Gyakran utazik velünk egy férfi  nagymamám úgy mondaná: úriember  akit mindenki ismer (csak én nem tudom, kicsoda, pedig a helyi régi vágású értelmiség tagja lehet), egy szépen rendbehozott házban lakik a Széchenyi utca sarkán, és mindig talál beszélgetőpartnert, akivel eltársaloghat a város múltjáról és kifejtheti nézeteit arról, mitől nincs itt rendben annyi, de annyi minden. No és hát vannak a nénik, akik az sztk-ba járogatnak.

Meg persze vannak buszvezetők, ketten váltják egymást, Attila és Miska. Miska pár hónappal ezelőtt még nagyon morcos volt, folyton zsörtölődött mindenkivel, az iskolás gyerekekkel kiabált, a felnőttekhez se volt valami barátságos. Nem köszönt vissza  mert itt szokás ám köszönni, ha felszállsz a buszra  és hangos megjegyzéseket tett, melyeknek állandóan visszatérő tartalma az volt, hogy ő mennyire utálja és legszívesebben itthagyná már "ezt az egészet". Aztán egyszercsak Miska eltűnt, egyesek azt híresztelték, hogy vissza se jön, merthogy ő a Volánbusznál volt azelőtt és nem bírja megszokni ezt a kisvárosi sok megállós járatot. De néhány hét múlva Miska mégis megjelent, megszelidült, nem morog (annyit), néha még viccelődik is, és ugyanúgy hajlandó gyakorlatilag bárhol megállni, ha megkérik rá, mint Attila. Mert megállnak ők bárhol, csak szólni kell. Ma is, mint már annyiszor, előreóvakodtam és megkérdeztem: "Megállna nekem a saroknál, mert akkor nem szállok most le?" "Meg én!" - felelte Miska vidáman. És megállt, megköszöntem, elbúcsúztunk, nekem meg így legalább kétszáz méterrel kevesebb volt a gyalogutam hazáig. Miska valószínűleg rájött, hogy nem is olyan rossz ez a belterjes utaztatás, barátságos népek közt lehet, mindenki szereti (sőt akkor se kapott egy rossz szót se, amikor még undok volt), hát Istenem, gyakrabban kell fékezni, megállni és ajtót nyitni, de örülhet, hogy van munkája. Hogy aztán szeptembertől a rosszcsont iskolásokkal hogy jön ki, az majd elválik.


2009. december 28., hétfő

Kies mezővárosunkban csak lassan indul be az élet az ünnep elmúltával. A buszon odafelé mindössze ketten voltunk, majd pedig felszállt Karcsi egy másik hasonló korú kis sráccal. Ők persze sose ülnek le, sőt hátrébb se mennek, hanem a vezető mellé állva társalognak vele. Miska kiokította őket, hogy holnap és holnapután nem ő jön, hanem Balázs bácsi. "Balázs bácsival kiabálni kell, tudjátok, kicsit rosszul hall, jó hangosan beszéljetek neki!" - mondta halálosan komoly képpel. (Szerintem a helyettes kolléga holnap imáiba foglalja majd Miskát, ha ezek a kölkök gyanútlanul elkezdenek ordibálni vele, holott arra semmi szükség...) Majd pedig hallom ám, hogy  szóba kerül a katapult, és ekkor vált világossá számomra, hogy Miska bizony már egy ideje elhitette a kis muksókkal, hogy a másik buszon a vezető alatt katapult van. Ezen a mostanin nincs, mondta, de egyébként is  és ekkor kezdtem visszafojtva vihogni "Balázs bácsi nem tudna katapultálni, mert mindig rajta van a Surda-kalap, attól nem férne ki".  😀

Hazafelé pedig egyenesen különbusszal jöttünk Karcsival, ugyanis csak ketten szálltunk fel a központban az üresen érkező járgányra és ez mindvégig így is maradt. Ezért aztán Miskával hármasban társalogtunk, valahogy szóba kerültek a hidak. Karcsi mondta, hogy ha Budapesten járnak, fél átmenni a Dunán egy hídon, majd szégyenlősen elárulta, mindig attól fél, hogy a híd leszakad. Persze megnyugtattuk, majd szó szót követett és a hátralevő úton szépen (pedagógiailag, hmm...) végigsoroltattuk Karcsival a budapesti hidakat. Egész jól ment neki, csak a Szabadság hidat és az Erzsébet hidat hagyta ki elsőre, de kis segítséggel végül szépen abszolválta a feladatot. Karcsi még csak harmadikos, úgyhogy ez nem kis teljesítmény tőle. Hozzáteszem, hogy persze a szonieriksszon telójának tévedhetetlenül tudja a típusszámát, valamint az összes extráit is, dehát Istenem, ő már a huszonegyedik század gyermeke. Aztán Miska elhozott a sarokig  ha már különbusz, ugye  ott én leszálltam, Karcsi pedig még ment két megállónyit. Vakációs busz, vidéki idill.

Azt pedig még el is felejtettem mondani, hogy újabban a jármű saját, egyedi névvel bír, az ám! Valódi, címfestő által szakszerűen készített tábla van a szélvédő mögé szerelve, rajta csupa nagy betűvel a felirat: MISIBUSZ. Hát, így megy ez itt mifelénk.