Szerintem az élet

Még egy keveset Máraiból/Márairól.

"Vigyázni arra, hogy ne takarítsuk meg soha  kényelemből, tunyaságból  - azt a kis mozdulatot, aminek árán megtudhatunk egy szótárból, lexikonból valamit, amit éppen nem tudunk."   (Napló, 1945)

Ez például komolyan megfontolandó tanácsa és magamról megállapítottam, hogy már egy ideje így élek: ha felmerül valami,  felállok, megyek és utánanézek. Persze főleg olyan helyeken, amiről M. még nem is álmodhatott - mennyivel könnyebb dolgunk van nekünk ezzel a fránya internettel, ugye - de azért néha könyvekből, szótárból, lexikonból is ki szoktam keresni, amit éppen meg akarok tudni.

------------------------------------------

És megint a kemény, sokszor igazságtalan, kategorikus ítélkezés, amit csak fejcsóválva olvasunk, még akkor is, ha egy-két megállapításában van némi igazság:

"Itt nem köt többé semmi, ez a műveletlen ország sokáig nyaldossa még borzalmas sebeit, s én segítenék kötözni e sebeket, ha tudnék hinni e nép erkölcsi képességeiben. De nem hiszek többé a magyarság erkölcsében. Egy nép nem hivatkozhat örökké „elnyomóira" és „árulóira"; minden népet elnyomtak és elárultak történelme során; egy nép, melynek jelleme és erkölcsi ereje van, idejében végez elnyomóival és árulóival. A magyar nem végzett velük, nyomorúságában inkább cinkosuk volt, ugyanakkor amikor áldozat is volt. El kell menni innen, mert ez a nép nem hajlandó arra az erkölcsi erőfeszítésre, amely svédeket, dánokat, hollandokat, finneket, angolokat történelmük válságos idejében áthatott; a magyarnak nincs erkölcsi felelősségérzete. S ez nem lesz jobb most sem, mikor külső hatalmak által megmozgatott belső erők végeznek az "árulókkal" és "elnyomókkal". Nem lesz jobb, mert az anyag nem változik."

(Napló 1945, tavasz)

"A pesti hírek szerint a lakásokból mindent elrabolnak, csak a könyveket hagyják érintetlenül. Ez a hír nem lep meg, de szomorú. Magyarországban csak akkor lehet bízni, ha eljön az idő, mikor - egy új forradalom alkalmával - elsősorban és mohón a könyvtárakat fosztogatja a csőcselék. De ez az időpont messze van."

(Napló 1945, tavasz)

----------------------------------------------

De hogy ne csak az ehhez hasonló sötét  gondolatait citáljam ide, hoztam mást is.  Felmenőiről, rokonairól részletesen ír az Egy polgár vallomásaiban, többek közt anyai nagyszüleiről is, akiket nem ismerhetett, mert korán meghaltak.

"Valószínű, hogy nemcsak testi alkatot örököl az ember őseitől; ahogy viselem száját, homlokát, szemeit, fejformáját, úgy élnek bennem mozdulatai... Ez a két ember él bennem tovább."

Családja hosszú bemutatását pedig így zárja:

"Egy volt a család; de csakugyan ilyen és ennyi volt csak? Nevek maradtak meg belőle, fényképek, egy száj, egy szempár, kézmozdulatok, néhány bútordarab, s néha, az idegek útvesztőjében valamilyen zavar és tétovaság, hogy az ember nincsen teljesen egyedül, s köze van anyaghoz és erőhöz, melyet személy szerint kapott ajándékba és személyesen köteles továbbadni egy emberben vagy cselekedetben... Nem volt „egyszerű” család, mert ilyen talán nincs is; összetett család volt, harag, szenvedély, érdekek kötöztek össze különféle vérű, hajlamú embereket; idővel jól összeállott családnak ez a sok idegen, s meg tudott maradni zord időkben és osztályokat elmosó, viharos áradásban is valamilyen osztályfeletti, erős kis közösségnek. Bonyolult család volt, tele haraggal és önfeláldozással, lelki  szegényekkel és önfejű egyéniségekkel, polgárok voltak, s mikor én közöttük kezdtem élni, már eljutottak a polgári állapotnak veszedelmes, válságos életszakaszába. Mindent nekik köszönhetek; s nagyon nehéz volt elfelejteni és megsemmisíteni magamban azt, amit tőlük kaptam. Egészen talán nem is sikerült."

(Egy polgár vallomásai. I. köt. II. fejezet)

Ennyit Márairól. Kivételes elme volt, de nem üdítő olvasmány. Ami engem illet, egy darabig biztosan nem megyek a közelébe, nekem ennyi bőven elég volt a pesszimizmusból.