2018. január 22., hétfő

Mostanában olvastam egy bloggernél valami olyasmit, hogy ő sokszor elkezdi írni a bejegyzést, aztán máris törli, mert azt gondolja,  úgyse érdekel senkit. Gyakran pedig egyszerűen nincs kedve írni semmiről, ellentétben a régi időkkel, amikor még termékeny blogger volt.

Valahogy így vagyok én is. Bár arra nem szoktam gondolni, hogy úgyse érdekel senkit, amiről írok, mert én éppen fordítva közelítem meg a dolgot: ha csak egy embert is érdekel az a poszt, az a téma, már nem hiába írtam meg. Így vagyok vele a kezdeti idők óta, amióta egyáltalán blogot írok, mindig így álltam hozzá. Az viszont tény, hogy nekem is a kedvem ment el az írástól. Régen minden apróságról képes voltam írni és sokat is írtam, legalábbis a bejegyzések száma egy év alatt a többszöröse volt a mai mennyiségnek. Sokszor egy napon két-három bejegyzésem is született, hol vagyok már ettől? Most decemberben is kifejezetten azért tettem közzé itt az elhatározásomat a napi posztról, hogy rászorítsam magam az írásra, mert ha egy fogadkozáshoz már tanúk is vannak, akkor ugye mégiscsak igyekszik az ember. De ettől se lett könnyebb.

Néha belegondolok, hogy akárhogy is nézzük, 2004. októbere óta eltelt több, mint tizenhárom év, azért az hosszú idő, ennyi év alatt elég sokat változik az ember. Más vonatkozásban is nagyon sokat változtam, hát a bloghoz való viszonyomban miért ne változtam volna? Elment tőle a kedvem, ez van. Már nem akarok mindenről írni, nem akarok mindent elmesélni. De azért még nem adom fel, próbálkozom.

3 megjegyzés:

Èva Kelemen írta...

Ma én vagyok (voltam) az az ember, aki miatt jó, hogy megírtad ezt a gondolatsort.
Az én "blogom" a lányomnak minden nap megírt egy-két e-mailem, ami sokszor tényleg tele lehet sok semmitmondó eseménnyel, mégis tudom, hogy odébb ezer kilométerrel ez a sok semmiség a köldökzsinórt jelenti.

Aki egyszer elkezdett blogot írni, az érezheti azt, hogy annyi szállal kötődik az olvasóihoz, ahányan elolvasták épp aznap. Szerintem ez jó érzés lehet.

Rozsa T. (alias flora) írta...

Probálkozzál csak, Ági! Én is olvaslak, sőt, jelzem is. Bár teljesen megértelek: én mostanában kezdem első szimptómáit érezni, 9-10 év után... Irni még mindig szeretek, az is igaz. Lehet, hogy csak a blogírás kezdő nagy lelkesedése, újdonsága múlt el, mert lefutotta a szokásos felfelé ívelő, majd a zeniten maradó, s végül lefelé futó pályáját, mint minden új jelenség.

Ági írta...

Köszönöm, Éva!
Rózsa, tudom, hogy még mindig vannak olvasóim, sőt látom is az oldal forgalmán minden új bejegyzést követően. Sokan vagytok még mindig, akik az igencsak rapszodikus megjelenés ellenére is idelátogattok, ezt köszönöm. És igen, tényleg elmúlhatott az újdonság ereje, ami évekkel ezelőtt még hajtott minket.