Szerintem az élet

Éjszaka fél egykor jött vissza az áram. Kifejezetten az ötvenes években éreztem magam, mert először megint az volt, mint már néhány hete, hogy csak épp pislákolt a lámpa valami gyenge fénnyel, aztán már az sem, hanem teljesen sötét lett.
Na mármost, nem vagyok sem önkormányzatba panaszt tenni szaladgálós, se képviselői fogadóórára járogatós típus - konkrétan még sose mentem se panaszt tenni, se képviselőhöz - de felmerült bennem a gondolat, hogy elmegyek a helybéli képviselőnőnk legközelebbi fogadóórájára és meginterjúvolom az ügyben. Nevezetesen, meg fogom kérni, hogy érdeklődje meg az áramszolgáltatótól, vajon mi az oka az ilyen fura üzemzavarnak, miután már másodszor fordul ez elő azonos tünetekkel (gondoltam, kikeresem az előző esetet a blogomból, hogy hivatkozni tudjak rá dátum szerint, de persze nem találom, pedig írtam akkor róla). És miután megérdeklődte, majd pedig, mondjuk, kiderül, hogy valamit fejleszteni kellene, akkor ugyan fejlesztenék már, amit kell, mert ez így nem igazán huszonegyedik századi állapot. Nyilvánvaló, hogy mi itt a vasút egyik oldalán lévő telepen valahonnan máshonnan kapjuk az áramot, mint a település nagyobbik fele. Ugyanis az ilyen zavarok idején kinézek az ablakon és látom, hogy a vasút túloldalán rendesen égnek az utcai lámpák, a lakásokban világítanak, működnek a tévékészülékek, tehát csak itt van probléma, másutt nincs. Hát akkor oldja meg már valaki, azt az akármilyen rézangyalát ennek a világnak!
Engem az egészben az zavar, hogy ezen a rossz környéken olyankor még teljes sötétségbe is borulnak az utcák és a házak. Amikor úgyis körül vagyunk véve enyhén szólva nem úriember polgártársakkal, akiket a világítás is csak kevéssé zavar a tolvajlásban, hát ha még a sötét is a kezükre játszik. Agyrém, komolyan mondom.