Szerintem az élet

Mindenféle dolgokrul való beszély - életrül, rókákrul, gyarlóságrul

Boldogság van, megkönnyebbülés van, mert a hatalmas akácfa le van vágva! Mégpedig úgy, hogy az erre vállalkozó - nem szakképzett, ámde ügyes - fickó is teljes épségben került elő a lombok közül. Két délután és a mai délelőtt fele telt ezzel a művelettel, melynek az elmúlt egy héten már előre is tisztára a betege voltam, mert el sem tudtam képzelni, hogy baj nélkül megússzuk és rémálmaimban már láttam, amint J. lezuhan, én pedig hátralevő éveimet rács mögött töltöm, miközben barátaim sorra hozzák a beszélőre a femilifrosztos krémgolyókat és a Magnum jégkrémet, hogy valamiképp enyhítsék sanyarú sorsomat.
De nem, erre már nem kerül sor, háromszoros hurrá! Sőt ezentúl vihar esetén az aggódás tárgya is az eddiginek mindössze ötven százalékát teszi ki, merthogy most már "csak" a tető miatt kell frászban lennem, a három házra rádőlhető akácfa miatt már nem (szerintem időbe fog telni, mire ez készséggé válik nálam, eleinte biztos, hogy szokásból a fára is gondolok majd, de boldogan elhessegetem).
Nem vagyok túlságosan fogadalomtévő típus, nem szoktam ígérni pénzt Szent Antalnak sem, de tegnap megfogadtam, hogy ha ez baj nélkül lezajlik, mély átéléssel eléneklem a Te Deumot, esetleg latinul is - jelentem, megtörtént.

Miután az akció véget ért, elindultam befelé a faluba. Már a vasúti sínekhez való lejutás is élménygazdag volt, mert a jobbra lévő bozótban, azaz arrafelé, ahol a rókalyukat sejtjük, tőlem vagy harminc centire hallhatóan megugrott valami. Szerencsére nem felém, de hogy madárnál sokkal nagyobb volt, az biztos. Ezt még kihevertem, átkeltem a másik oldalra és sűrűn oldalra tekingélve haladtam tovább. Amikor a peron végéhez értem, ott, ahol már nincs bokor, fa, csak levágott fű, egyszercsak megjelent egy kölyökróka. Nem a múltkori volt, nem olyan élénkvörös, hanem sötétebb színű és iszonyúan sovány. Ekkor még volt köztünk vagy 5-6 méter, ezért nagy bátran megálltam, gondoltam, ettől majd megijed és megfordul. Nem ijedt meg, nem fordult meg, nézett rám és teljes nyugalommal elindult felém. Ettől aztán ideges lettem és meglódultam, hogy minél előbb elfelejtsen, ha esetleg utánam akarna jönni. Még a végén szerzek magamnak egy házirókát! Kóbor kutyákkal is előfordul, hogy az emberhez csapódnak és úgy kell őket elzavarni, hogy ne kövessenek hazáig. Az igazat megvallva most már kezd elegem lenni ebből az egész rókaügyből. Gyakorlatilag mindkét oldali vasútparton rókák laknak, ez már biztos. Egy darabig nem járok arra, inkább megmászom a felüljáró magas és töredezett lépcsőit, bármennyire is nehezemre esik, de semmi kedvem lépten-nyomon ide nem illő vadállatokba botlani.
Állítólag a jövő héten kijönnek az önkormányzat által megrendelt csapdás állatmentők, de ha sokáig húzzák-halasztják, már csak domesztikált vukokat fognak találni, attól félek. Egyébként van remény, mert mint az önkormányzati illetékestől megtudtam, rajtam kívül még valaki bejelentette a rókás tapasztalatait, összefoglalva tehát: a tizennégyezer lelket számláló kies mezővárosban már ketten vagyunk, akik legalább próbálkozunk. Szép kis arány, mondhatom, kettő a tizenháromezerkilencszázkilencvennyolchoz.

Ezek után még mindig nem csillapodott ennek a vasárnapnak az ő eseménydús mivolta, mert nem elég, hogy sima prédikáció helyett túlbonyolított harminc perces konferenciabeszédet, de legalábbis értekezést hallgathattunk végig, ráadásul a mai evangéliumi szakasz szerint még róka is volt benne ("... a rókának oduja van, az ég madarának fészke, de az Emberfiának nincs hová lehajtsa a fejét ..."), amit E. atya látható élvezettel szedett elő vagy ötször-hatszor, úgyhogy közben mindenféle oda nem való gondolataim támadtak és megállapítottam, hogy igen jó lesz, ha E. atya szeptembertől, mint hírlik, Rómába távozik ösztöndíjas képzésre, legalább nem kell megtanulnia prédikálni. Hogy az idős nénik-bácsik mit gondoltak közben, azt nem tudom, de tán jobb is.
De ez még mind semmi volt ahhoz képest, hogy a mise vége felé életemben először tanúja lehettem egy kisebbfajta templomi botránynak is, melyet diszkréten kezelek. De hogy is írta nemrég Vackor? "kereszténynek lenni nem klubfoglalkozás..." Ez annyira így van, hogy nagyon. És sajnos, néha a papra is vonatkozik.

Mikor minden lezajlott, mindenki kellőképpen felháborodott és a templomkapu előtt soha nem tapasztalt néptömeg forrongott kiscsoportos foglalkozás keretében tárgyalva az eseményeket, én kitámolyogtam és azt mondtam magamban, hogy most megérdemlek valami jutalmat. Ebéd még úgyis soká lesz, meg aztán előttem állt még a hazafelé út ki tudja, milyen újabb kalandokkal, egy szó, mint száz, vettem egy jégkrémet. Finom volt. És ezután simán haza is értem, itt a vége, fuss el véle, boldogan élek, míg meg nem halok itt túl az Óperenciás tengeren, az üveghegyről nem is szólva!