Szerintem az élet

Azért a mai nap se vót piskóta. Reggeli fülledtségben vonatra várás, a vonat nem a szokásos vágányra jött (járt be, ahogy vasutas nyelven hangzik) és amikor ezt bemondta a hangosbeszélő, egy bácsi és személyem kivételével mindenki mozdulatlan maradt. Illető bácsi jó reflexekkel átmászott a síneken a vaskorlát alatt (életveszélyes, csak úgy mondom), én pedig irányt vettem az iszonyúan lepusztult felüljáró lépcsői felé. Eközben mindenki teljes apátiában bámult maga elé. Aztán észbekaptak és megindultak utánam. Átértünk időben. Nagyon kellett ez a torna abban a monszunos levegőben (levegő? hol volt ott levegő?), de a cél érdekében fáradozni kell.
Szupervonat egy, azaz egyetlen motorkocsiból állt. De abban legalább hideg volt, viszont tömeg is ... lett tőlünk, amikor megszálltuk a vagont. Sebaj, mondtam magamban, aztán szemközti bácsival eligazítottuk egymás lábait (nem, semmi szex, csak praktikum), majd pedig megkíséreltem, hogy belemerüljek az előrelátóan magammal hozott irodalomba. Nem ment. Ugyanis tőlem jobbra egy cumizó hatéves (!) fiúcska fetrengett az ülésen, akivel a bácsi pedagógiai célzattal szóba elegyedett ("Hogy fogod így legyőzni a sárkányt, ha cumizol", stb. stb.), majd pedig a tőlem balra ülő mamát és tizenéves lánykáját próbálta eligazítani, hogy mikor érünk a Délibe és milyen járművel menjenek a Hegedűs Gyula utcába. Ezalatt még csak-csak igyekeztem kizárni a külvilágot és koncentrálni Fehér Klára Hozzál nekem kengurut című opuszára, de amikor azzal rémítette szegényeket, hogy a vonat csak fél 11-kor ér majd Budapestre (a valóságban fél 10-kor) és a Déliből metróval akarta őket elküldeni a Szent István körútra, akkor úgy éreztem, közbe kell lépnem. Kelenföldig meg is értették, amit kellett, én ott leszálltam, de ami a lényeg, bácsi is leszállt, úgyhogy senki nem maradt, aki összezavarja őket.
Etele tér az eddiginél is jobban feltúrva, egyenesen labirintust idéző utakon lehet már csak eljutni a távolsági buszpályaudvarhoz, aztán a pénztárban kifogtam két angol ajkú lánykát, akik a szoborparkhoz igyekeztek (Istenem, régi szép idők, amikor három évig minden nap kétszer haladtam el a közelében!) és némi bonyodalommal szerezték csak meg a jegyüket, de végül ennek ellenére elértem a buszt.
A rendelő várójában sokan voltak, ez már magában véve is elég baj. De amikor egymás után jelentek meg a nagyon siető és csak beutalóért, csak ilyen-olyan papírért, csak receptért beeső páciensek, sűrűsödni kezdett a levegő, hiába ment ezerrel a klíma és hiába zsongott a fali hangszórókból sztereóban a világslágerek zenekari feldolgozása. Mi, régiek, ültünk türelmesen, a nagyon siető kuncsaftok pedig egyre többen lettek és a világért le nem ültek volna, csak támasztották a falat, meg a két vécéajtót, mintha ettől biztosabban jutnának be a rendelőbe.
Amikor én már végeztem és cuccaimat elpakolva kifelé indultam, sietőséknek akkor fogyott el végleg a türelmük és hallhatóan kezdett kitörni a lázadás. Nem tudom, a nővérke hogyan birkózott meg a feladattal, de elég talpraesett leányzónak ismerem, úgyhogy remélem, a népharag nem sodorta el sem őt, sem a doktornőt.
Aztán később lett még meglepetés is, mivelhogy fogalmam sem volt arról, hogy Budafokról nem jár már a 47-es villamos, hanem helyette onnan indul az 56-os. Még szerencse, hogy jó hosszú úton megy, így volt időm közben kiötleni, melyik megállóban szálljak le, hogy bejussak a belvárosba. Kiötlöttem, bejutottam.
Mire délután hazaértem, úgy ki voltam nyiffanva, hogy jobban se kell. Most pedig éppen a harmadik felhőszakadás és brutális zivatar vonul el a fejünk felett, előjele nem volt, csak úgy jött a semmiből. Csodák csodája, áram még mindig van, pedig szél is volt, eső is, villámlás is, szokatlan ez a magas komfort nagyon. Ilyen esetekben már rég sötétben szoktunk botorkálni és szidjuk a szolgáltatót. Úgy látszik, vannak még véletlenek. Csak el ne kiabáljam.