Szerintem az élet

Nem is tudom, hányszor akartam belefogni, de valahogy mindig elmaradt, most viszont itt az alkalom és ebben a nagy-nagy blogcsöndben mesélek kicsit az én régi japán levelezőpartneremről.

Hol volt, hol nem volt, volt a hatvanas években egy olyan szokás, hogy a középiskolában külföldi diákokkal való levelezésre biztattak bennünket, persze szigorúan szabályozott keretek között. Csodák csodájára nem csak a szocialista tábor jöhetett számításba (erre ott volt az orosz nyelvű Képes Nyelvmester), hanem egyéb országok is. Persze, aki csak oroszt tanult, annak meg kellett elégednie a Képes Nyelvmester címjegyzékeivel, de már angolul például egész mesés távlatok nyíltak a serdületlen ifjúság előtt. Az igazsághoz tartozik, hogy volt nekem is belorusz és bolgár levelezőtársam is egy rövid ideig, de ők valahogy lekoptak és emlékük nem is hagyott mély nyomot bennem.

Nem úgy Michiko, akivel harmadik osztály elején kezdtem levelezni, miután valahogyan, valahová, már nem emlékszem pontosan, hová és milyen szervezeten keresztül, de néhányan leadtuk a címünket, reménykedve, hogy valahol a világban ránkharap egy hasonló korú gyerek. És egyszercsak jött egy piros-kék szegélyű légipostai boríték, benne pedig a levél így kezdődött:

Michiko egy évvel volt fiatalabb nálam, Isesakiban lakott, négy lánytestvére volt, akik közül az egyik nem sokkal azelőtt ment férjhez és kislánya született. Michiko küldött képet az iskolájáról, gondosan bejelölve a saját osztálytermüket, majd pedig valamelyik későbbi levélbe beletett egy fotót a nővére esküvőjéről és Kumikóról, a nővére pici lányáról, pici kimonóban:

Michikóval jól egymásra találtunk, mert hozzám hasonlóan ő is nagyon szeretett rajzolni, mindenfélét, de főleg ruhaterveket és ez azért is jól jött nekem, mivel akkoriban még komoly szándékaim voltak a divattervező pályát illetően, úgyhogy kimondottam élveztem, amikor ilyen rajzokat csatolt a leveléhez:

Aztán nekem következett az érettségi, a sikertelen felvételi, a munka, aztán egy évre rá neki is következett az érettségi, a sikertelen felvételi (orvos akart lenni), a munka - aztán én Szegedre kerültem, de a levelek még akkor is elég gyakran jöttek-mentek a két égtáj között. Mindig valami szent áhitattal viszonyult Európához, neki az volt "a" Nyugat, de legalábbis az egzotikum. Amikor nem vették fel az egyetemre, Kyotóba került, ahol idegenvezetőként dolgozott. Ott talált rá az első nagy szerelem, találkozott egy német üzletemberrel és kialakult köztük valamiféle kapcsolat, melynek mélysége a levelekből nem derült ki pontosan, de az igen, hogy Michiko alaposan beleszerelmesedett Heinz-be. A férfi a következő hónapokban még néhányszor megfordult Japánban, mindig nagy érzelmi viharokat kavarva szegény lányban és persze hívta Európába, de Michiko nagyon jól tudta, hogy erre úgysincs módja, így aztán elég szomorú levelek érkeztek akkoriban tőle.
Az utolsó levelet 1969 januárjában kaptam Michikótól, még mindig Kyotóban volt, Heinz pedig nemrég utazott Hongkongba, majd haza, ő pedig kezdett belenyugodni, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője. Azért még rajzolt pár vicces figurát a levél végére, odaírta, ahogy szokta, hogy bye-bye Micci (Micci volt a beceneve), de ezután többé nem kaptam tőle levelet. Írtam neki, sőt később még az albérleti szobája "háziurának" címezve is küldtem egy levelet, amelyben érdeklődtem felőle, de válasz egyikre sem jött.
Rossz érzés volt, mert ez a japán lány évekig hozzátartozott az életemhez. Az, hogy mellesleg az angolt is gyakoroltam minden levélolvasással és a válasz fogalmazásával, szinte mellékes volt. Az elmúlt majd' negyven év alatt sokszor eszembe jutott, vajon mi lett belőle, mi lett vele és egyáltalán, hol van és mit csinál? A levelei időnként előbukkantak egy doboz mélyéből, de ahányszor csak ki akartam selejtezni őket, vesztemre mindannyiszor elkezdtem egyikbe-másikba beleolvasgatni, aztán persze mégis megőriztem az összeset. Amikor már hozzáfértem az internethez, elkezdtem keresni Michikót, találtam is azonos nevűeket, de egyikről sem derült ki olyan konkrétum, melynek alapján akár csak remény is lehetne arra, hogy ő az. Nagyon valószínű, hogy sose tudom meg, mi lett a sorsa Matunami Michikónak Isesakiból.
Ez a három kép jött tőle az alatt az öt év alatt, míg leveleztünk. Egy japán kislány átváltozása, ez lehetne a montázs címe.

(Kyu Sakamoto énekli a Sayonara Tokyo c. számot, nagy sláger volt akkoriban a tokyoi olimpia után)