Szerintem az élet

Tehát közben volt Bakonybél, volt Zirc, meg voltak még mindenféle hatások, melyek csak úgy orvul érik az ember lányát itt-ott - aztán az ember lánya csak blogol itt bent a fejében, de minden gondolat huss, elszáll, mire leírhatná.

Bakonybél kis falu Zirctől félórányira, szép a fekvése és ő is szép lehetne, ha egy kis energiát fektetnének a helybeliek a környezet, az utcák rendezésébe, de nem. Érzik a lehetőséget, mert minden harmadik ház valamilyen szállóhely, vendégház, tehát virágzik náluk a falusi turizmus, csak az a kis plusz hiányzik, amitől a vendég az utcán is jól érezhetné magát, nemcsak az összkomfortos zimmer frei-ben.
De a templom szép, a hangulata, a múltja érdekes, az ott élő öt fiatal és épp-hogy-középkorú bencés szerzetes kihasználja a hely adottságait - ami nem baj, mert maguk termelik a jóillatú levendulapárnácskákba valót, meg a Lacrima Güntheri nevű likőr gyógynövényeit, a gyümölcslekvárok alapanyagait, maguk gyártják a dísztárgyakat, öntik a gyertyákat és mindezeket, meg még sok mást is a templom melletti kis boltban meg is lehet vásárolni.
Ha már említettem Günther nevét, megmutatom a tiszteletére készült domborított fém ikont (Szent Günther Gizella királyné rokona és a monostor első apátja volt):

Ilyen nagyon barokk a templom belülről:

Nagyobb orgona a karzaton és kisebb harmónium lent, a padok közt:

A Szent Benedek mellékoltár és a szépséges barokk szószék ellenfényben:

Kanyargós, emelkedős és lejtős utcák, mályvabokrok és körben a Bakony erdeje:

Aztán amikor meguntam Bakonybélt, még előttem volt a nap másik fele, hát úgy döntöttem, ide nekem Zircet is, úgyis útbaesik.
Zircen a hetvenes évek közepén jártam utoljára, egy hetedikes osztályt vittünk a kollégámmal, villámlátogatás volt, belefért a természettudományi múzeum és az arborétum, meg egy ebéd valamelyik vendéglőben. Akkor fel sem tűnt, hogy Zirc mennyire kicsi város. De a központjában ott van minden, amit megnézni érdemes. A ciszterci apátság hatalmas épülete, a gyönyörű templom, a műemlékkönyvtár a bakonyi fafajokból készült intarziás padlóival és hihetetlen munkával készült teljes berendezésével, no meg a csodaszép kazettás mennyezetével, melybe a háború idején beleállt ugyan egy vadászgép, de ma majdnem ugyanolyan, mint régen :
(ez nem saját kép, nem váltottam fotójegyet)

De amiért igazán örültem, hogy megálltam Zircen, az a Reguly Antal Múzeum volt. Regulyt azóta érzem személyes ismerősömnek, mióta valamikor a nyolcvanas évek elején évekig kutattam szibériai gyűjtőútjainak nyomait, kétszer is kijutottam Leningrádba körmölgetni az akadémiai levéltárban fellelhető leveleit - mert munkáját a szentpétervári akadémia támogatta anyagiakkal - és most, amikor megláttam az eligazító táblát a múzeum felé irányozva, nem is értettem, miért nem jutott ez eszembe hamarabb. Mert Reguly Zirc szülötte volt és ott az apátsággal átellenben, a tér másik oldalán álló kétszintes házban töltötte gyerekkorát. A ház emelete most múzeum, tárlói tele vannak azoknak az iratoknak, leveleknek, feljegyzéseknek fényképmásolataival, melyeket én huszonvalahány éve lapozgattam. Bementem a kapun, benyitottam a ház ajtaján és ott volt előttem egy szűk lépcsőház a maga domborúra koptatott, több, mint kétszáz éves lépcsőfokaival, mert a ház helyiségeit az idők folyamán többször átalakították, de a lépcső valóban eredeti.

Ezeken szaladgált hát az a kisgyerek, aki aztán később a legridegebb szibériai körülményekkel is dacolva bejárta azokat a vidékeket, melyeken előtte nem járt még európai utazó és hihetetlenül érdekes és értékes néprajzi anyaggal és nyelvi gyűjtéssel tért haza évek múlva. Rövid élet jutott neki, betegségeket szerzett odakint és végül 39 évesen halt meg.

A ház kívül és belül:

Hazafelé pedig valami csoda folytán sikerült a rohanó buszból lekapnom két szélkereket a háromból, amelyek Csetény mellett forognak: