Szerintem az élet

Nem megy ez énnékem, kérem alássan. Hiába akartam átszervezni a saját blogger mivoltomat, hiába határoztam el szentül, hogy mostantól aztán osztom az észt, komoly leszek, decens és elegáns, nem fogok lelkizni és nem fogok könnyed, humoros vagy édesbús ad hoc szösszeneteket küldözgetni a virtuális térbe, el kell ismernem, ez nem vált be. Mert hiányérzetem van és nyomasztó kínjaim vannak. Hiányérzetem attól van, hogy nem lelkizhetek és nem küldözgethetek a virtuális térbe humoros vagy édesbús ad hoc szösszeneteket, nyomasztó kínjaim meg attól vannak, hogy ha komoly, decens és elegáns akarok lenni, akkor azért meg kell dolgozni. Nem elég az ötlet, annak utána kell kutatni, gyűjtögetni, koncepciót felállítani, megírni, megszerkeszteni, agyusztálni, pofássá tenni. Ilyesmire nincs energiám nem hogy naponta, de úgy látszik, még hetente sem. És ami a legrosszabb, hogy közben mennek el a napi történések mellettem, hangulatok, élmények, tapasztalások, melyeket sorban passzolok vissza ott belül a fejemben, hát hiszen én már ugye nem akarok ilyenekről írni, mert mint tudjuk, mostantól komoly leszek, meg satöbbi.
Hát nem. Vissza az egész. A nagy korszakalkotó elhatározásból csak annyi marad, hogy a régi voltegyszerblog műemlékké nemesül és nem frissül többé, az észosztó komolyságok ide kerülnek, ebbe a blogba, ami pedig a többit illeti, maradok a régi. Írok, amikor ingerem van rá, ha lelkem van, akkor arról, ha morogni van kedvem, morgok, ha vihogni van kedvem, vihogok, aztán majd lesz valahogy. A fene se érti, hogy van ez, de ez van. Csók a blogtársadalomnak.