Szerintem az élet

Újfent megállapítottam, hogy időjárási szempontból is a Dunántúl legrosszabb helyén lakom, hogy pont én tudtam ilyen szélcsatornába költözni, ez hihetetlen pech. Ha Nyitra felől jön a viharos szél, ha Schwechat felől, mindenképpen bennünket talál el, az biztos. Hogy honnan tudom? Először is onnan, hogy marha szél volt tegnap délután óta egész ma délutánig (és még nincs vége, csak pihen egy kicsit, aztán holnap újra kezdi), meg onnan is, hogy vesztemre rá szoktam pillantani a széltérképre, ahol ez gyönyörűen követhető.
Na persze idegbajos mivoltomhoz erősen hozzájárult az is, hogy ma fogorvoshoz voltam hivatalos, mely tényező engem már napokkal előbb tönkrevág, úgyhogy szél plusz fogdoki, ez kicsit sok volt nekem. De túl vagyok rajta, túléltem, sőt jól vagyok, hurrá, felejtsük el gyorsan.

És akkor visszatérve egy múltkori témára, elmesélem, miért is nem szeretek én túl gyakran végiggyalogolni a falun. Hát kérem, azért, mert alapból utálom az egész környezetet. Ahhoz, hogy bemenjek a központba, át kell kelnem a vasúton. Erre három lehetőség van: egy szabályos és két életveszélyes. A szabályos az állomásnál lévő felüljáró, amit a hetvenes évek végén építettek és azóta egyszer sem újítottak fel, ennek megfelelően folyamatosan rohad szét az egész lépcsőzet, nagy betondarabok hiányoznak a lépcsőkről, ami pedig még nem hiányzik, az mozog. Az életveszélyesek közül az egyik átkelőhely tényleg annyira életveszélyes, hogy hiába van itt pár méternyire, még soha nem vettem igénybe és nem is fogom. A másik átkelő az állomás közelében van és csak attól életveszélyes, hogy mivel a vasúti pályán elég közel van egy kanyar, nagyon kell figyelni, nehogy egy Tatabánya felől jövő vonat már a kanyarban legyen, amikor mi a síneket lépkedjük át, mert neki esélye sincs, hogy megálljon, egyszerűen nincs hely a féktávolság érvényesülésére, nekünk pedig végképp nincs esélyünk semmire. Tehát minden átkelés egy merő stressz, hiába teszi meg az ember évek óta, nem lehet megszokni, nekem legalábbis nyolc év alatt sem sikerült. Aztán amikor végre átérek a síneken, akkor még nagyjából háromszor annyi út van hátra, mint amit addig megtettem, és ráadásul élvezni sem lehet. Ez nem séta, nekem a séta valami olyasmi, ami közben van mit nézni, van miben gyönyörködni - hát itt nincs.
Ráadásul mostanság nagyon megszaporodtak a bűnesetek kies mezővárosunkban. Nem telik el hét anélkül, hogy valakit fényes nappal le ne ütnének, ki ne rabolnának, vagy meg ne próbálnák. Mert például két héttel ezelőtt annyira amatőr volt a támadó, hogy a néni, akiről a válltáskát próbálta lerángatni, a nála levő virágcsokorral püfölte el a fickót, aki végül csúnya szidalmak közepette elmenekült. De ez volt a kivétel, a többi eset sajnos, sikeres volt. Múlt szerdán egy olyan utcán ütöttek le és raboltak ki egy nőt, ami még a központon belül is a legforgalmasabb hely, mindezt reggel nyolckor a dolgozós-iskolás csúcsidőben és pár méterre a távolsági buszmegállótól, ahol olyankor és általában mindig tömegek jönnek-mennek, várakoznak.
Hiába ígérgeti az új városvezetés a lovasrendőrök alkalmazását, meg kamerarendszert, a lovasrendőrök a távolabbi, hétvégi házas övezetbe lesznek irányítva (és miközben minden tiszteletem a hobbiból itt nyaralóké, megjegyzem, hogy mi, akik nem hobbiból vagyunk itt, hanem ezt kellene biztonságos otthonunknak érezni, mi is megérdemelnénk legalább ugyanilyen kiemelt védelmet), a kamerákat pedig, mint azt megtudtuk a helyi lapból, olyan helyekre szerelik fel, hogy ezt a környéket nem fogja védeni. Megmondom miért: mert lesz egy a telep végénél és egy másik a vasúti felüljárón. Na mármost, ha a telepen belül laknak az elkövetők - márpedig itt laknak, ez tény - akkor elkövetik, amit elkövetnek, de nem fogja őket látni a kamera mint zsákmánnyal távozókat, hiszen egyszerűen hazamennek, eszük ágában sincs kimenni a telepről.
Szóval, azon kívül, hogy riasztót szereltem a bejárati ajtóhoz (aminek élesítését, illetve kikapcsolását a szomszéd kutya iszonyú ugatással fogadja, de már kezdi megszokni), újabban ha a faluba megyek, a dzsekim belső zsebébe pakolom az irataimat, kártyáimat és a mobilt, minek folytán lassan úgy érzem magam, mint amikor a nyolcvanas években Olaszországban nyakba akasztós szütyőben hordoztuk az értékeinket. És nekem ezen a helyen kellene otthon éreznem magam, ami aztán végképp röhej.
Nem szeretem ki se mondani, hogy hol lakom, nem hirdetem, nem reklámozom, mert nincs vele semmi dicsekedni való. Hogy mostanában írtam némi keveset róla, előszedtem a Batthyány-kastélyt, mint nevezetes történelmi személyek és események tanúját, meg hamarosan fogok írni egy helybéli csillagászról, az csak annak köszönhető, hogy azért voltak itt említésre méltó dolgok. De ezek mind a Volt egyszer... témakörébe vágnak: nem a jelen, hanem a múlt. Sajnos.