Ma az idei múzeumi majálison voltam a Múzeumkertben. Voltak sátrak, vásárosok, kajáldák (ehettem volna például szittya pitát, de kihagytam), a gyerekek élvezték a foglalkoztató helyeket, rajzoltak, vágtak, ragasztottak, anyuka-apuka fényképezett), és láttam igazán szép munkákat árusító kézműveseket. Az egész úgy, ahogy volt tavaly valahogy jobban tetszett, pedig most is volt elég sok kiállító (bár vendég talán valamivel kevesebb a tavalyinál), mégsem volt meg az a bizonyos hangulat. Vagy csak belőlem hiányzott, az is lehet.
A rákoshegyieket alig találtam meg, ha nem kelti fel a figyelmemet a rádiómúzeum, nem is fordulok arrafelé, de így véletlenül belebotlottam az Erdős Renée Ház sátrába. Persze vásárfiát is onnan szereztem magamnak: a tavalyi akadémiai Vigyázó-Podmaniczky kiállítás katalógusát, mutatós kivitelben, a hagyatéki leltárral, leírással, szép fotókkal - tehát ennek nálam a helye.
Exmunkahelyem sátrát is láttam, mindössze két kolléga (egyik sem kedvencem) tevékenykedett benne és serkentette kreativitásra a betévedő gyerekeket, én pedig csak elsétáltam előttük és örültem, hogy nem vettek észre. Nem így terveztem - igaz, azt se terveztem, hogy kifejezetten meglátogatom őket - de abban a pillanatban tudtam, hogy semmi kedvem a hogy-vagy-sablonra mosolyogni, mert ha valamire nincs szükségem mostanság, akkor az az, hogy valaki megkérdezze, hogy vagyok. Még el találom mondani, arra pedig se az idő, se a hely ... szóval, jobb ez így.
Aztán végigaraszoltam a Múzeum körúton, mely borzasztóbb, mint valaha, viszont örömmel kaptam le a felújítás alatt álló ELTE-épületet, mert nagyon szép az, ami már készen van belőle.
A rákoshegyieket alig találtam meg, ha nem kelti fel a figyelmemet a rádiómúzeum, nem is fordulok arrafelé, de így véletlenül belebotlottam az Erdős Renée Ház sátrába. Persze vásárfiát is onnan szereztem magamnak: a tavalyi akadémiai Vigyázó-Podmaniczky kiállítás katalógusát, mutatós kivitelben, a hagyatéki leltárral, leírással, szép fotókkal - tehát ennek nálam a helye.
Exmunkahelyem sátrát is láttam, mindössze két kolléga (egyik sem kedvencem) tevékenykedett benne és serkentette kreativitásra a betévedő gyerekeket, én pedig csak elsétáltam előttük és örültem, hogy nem vettek észre. Nem így terveztem - igaz, azt se terveztem, hogy kifejezetten meglátogatom őket - de abban a pillanatban tudtam, hogy semmi kedvem a hogy-vagy-sablonra mosolyogni, mert ha valamire nincs szükségem mostanság, akkor az az, hogy valaki megkérdezze, hogy vagyok. Még el találom mondani, arra pedig se az idő, se a hely ... szóval, jobb ez így.
Aztán végigaraszoltam a Múzeum körúton, mely borzasztóbb, mint valaha, viszont örömmel kaptam le a felújítás alatt álló ELTE-épületet, mert nagyon szép az, ami már készen van belőle.
1 megjegyzés:
Tényleg milyen furcsa lenne ha a Hogy vagy? sablonkérdésre nem azt mondanánk, hogy köszönöm jól, hanem az igazat. Nagyot nézne az illető.
Megjegyzés küldése