2009. június 27., szombat

Habár ez mondat, mégis ezennel kinevezem a mai nap szavának:

Fokozott figyelmüket
kérjük, a ház homlokzata
labilis

A Ferenciek terén az élelmiszerbolt önműködően nyíló-záródó üvegajtaján lengedezik egy cédula ezzel a felirattal. Az ember, miután beleütközött és elolvasta, önkéntelenül felnéz: hogyhogy, mire kell figyelnem, mi labilis? És igen, valóban, ha nem is a homlokzat készül lezuhanni, amint az írás sugallja, de a bejárat feletti sarokerkély alján erősen foszladozik a festék és a vakolat is. Nyilván hullik is időnként, valószínűleg volt rá eset mostanában, hogy pár törmelék a belépő vevőkre potyogott és a boltosok ezért írták ki a figyelmeztető szöveget. De hogy miképpen lehetne ama bizonyos fokozott figyelemmel megóvni a vevőknek önmagukat a veszélytől, azt senki nem gondolta végig, sem a boltosok, sem a vásárlók. Mert akkor most ijedtünkben forduljunk sarkon és ne lépjünk be az ajtón? Nem úgy láttam, mintha bárki visszahőkölt volna a felirat láttán (én sem, hanem halált megvető bátorsággal beléptem), sőt, szerintem a legtöbben észre sem vették. Én is csak azért vagyok ilyen megrögzött szemfüles, hogy legyen miről blogolnom.

Egyébként pedig, ha már itt tartok, ez az üzlet hiába volt már Delicates, Csemege Közért, Julius Meinl és most éppen Match, nekem mindezektől teljesen függetlenül mindig csak "a Fratelli" marad. Pedig én már csak Delicates-nek és a többi felsorolt nevűnek láttam, viszont Anyu mindig is Fratellinek emlegette, így aztán nekem is mindig így jut eszembe akár ha magamban gondolok rá, akár ha valakinek beszélek róla.
Ugyanis a múlt század békeéveiben létezett egy Fratelli Deisinger nevű fiumei cég, mely fióküzletet nyitott többek közt Budapesten is, mégpedig az 1902-ben felépült úgynevezett Királyi bérpalota földszintjén. Ezt a csemegekereskedést hívta a pesti ember leegyszerűsítve Fratellinek (minek következtében a Deisinger fivérek nevéből maga a Deisinger feledésbe is merült).
Gyerekkoromban, ha a környéken jártunk, törvényszerűen bementünk "a Fratellibe", ami természetesen még nem önkiszolgáló rendszerű volt, hanem régi stílusú fa-üvegkombinációs pultos, L-alakú belső térrel rendelkező üzlet, mindig jó szagok voltak benne és nagy tömeg. Persze kellett sorbaállni vagy háromszor, egyszer amikor kiválasztottuk és kimérettük, amit venni akartunk, aztán a pénztárnál, majd pedig vissza a blokkal a csomagolt áruért. Nagy üvegdugós üvegtartókban kimérhető cukorkák, édességek, praliné, parány, franciadrazsé és társaik tarkállottak a pulton és én azért emlékszem erre ennyire élesen, mert valami ilyesmit mindig méretett ki Anyu luxuscikk gyanánt.
A Királyi bérházat egyébként ugyanaz a két építész, Korb Flóris és Giergl Kálmán tervezte, akik a két Klotild-palotát, a Zeneakadémiát, a későbbi Luxus Áruház épületét és még néhány budapesti nevezetességet.
Ilyen volt a Királyi bérház 1903-ban (ma is majdnem ugyanilyen, csak a földszint képe szedett-vedettebb annak függvényében, hogy éppen milyen üzlet/bank/iroda/presszó üzemel ott).



Ez pedig egy korabeli Fratelli Deisinger teásdoboz, négy oldalán a képek a tea útját ábrázolják az ültetéstől a szállításig:



8 megjegyzés:

N Zsuzsa írta...

Azért "kell" ez a figyelmeztetés, hogy tudd, mi esett a fejedre! De azután már úgyse gondolsz semmit!
Kösz az új zenét!

Samu írta...

Egyébként nem árt az, ha kiírják, ha potyogós a fal vagy a tető. (Persze normális, érthető módon.) Én azon szoktam mérgelődni, amikor korrekt módon ki van írva, az emberek meg nem nem figyelnek oda. Például: Az utcánkban kb. egy hétig kint volt egy tábla az egyik ház falán, hogy vigyázat, hullanak a cserepek. Naponta arra kellett mennem, láttam, hogy rajtam kívül senki sem kerülte ki, mindenki haláli nyugalommal járt-kelt a tető alatt. (Azóta már kijavították a tetőt.) Ugyanez volt pár éve télen, amikor nagy hóesés után elkerítették a házunkkal szemben lévő iskola előtti járdát (pontos felhívással a veszélyre), ui. olvadáskor csak úgy zuhant le a hó a tetőről. Az emberek kis gyerekekkel is (!) teljes nyugalomban mászkáltak a tető alatt, mi meg rémülten néztük az ablakból, ui. fönt, a tető szélén meg lógott a hó. De nemcsak a mi utcánkban, hanem máshol is láttam hasonló jelenségeket. Ezeket sohasem tudom megérteni.

Andi írta...

Jaj, de rég nem jártam már benne.
Van képed a régi belső térről?
El nem tudom képzelni, hogy önkiszolgálóvá alakították volna át.

andalgo írta...

áhháhhháhhhá, bikfickém, ez megint egy jó bejegyzés volt, alapos, jó.
(amúgy rémesen idétlen a 'labilis homlokzat' elnevezés, én még állnék is ott, a felirat előtt egy darabig, nézelődnék, hogy mégis ez most mi a csudát jelent, esetleg egészen addig, míg tényleg a fejemre esne valami homlokzatelem.
labilis homlokzat... háhh-.)

bikfic írta...

Andalgókám, köszönöm az elismerő szavakat. :) egyébként nem is vagyok annyira alapos, mert pl. tényleg nem találtam képet a régi belső térről, pedig nagyon akartam.

Mandula írta...

Nekem Csemege, anyuval onnan nem messze laktunk egy időben, gyakran jártam oda, már önkiszolgálós, "rendes" bolt volt. De szemben a Jégbüfé, na az háromszor sorbanállós. Tán még a mai napig is. :)

bikfic írta...

A Jégbüfé kétszer sorbanállós, hacsak nem számítjuk hozzá azt is, amikor kinézed magadnak, amit venni akarsz (aztán pénztár, aztán árukiadás) :)

Samu írta...

Gyerekkoromban, a 60-as években az óbudai Flórián téren is volt egy ilyen Csemege. Ott is háromszor (vagy többször) kellett sorbaállni. Pl. felvágott vételénél: Először lemérettem a felvágottat (2 pultnál lehetett sorbaállni a felvágotthoz, így is mindig tömeg volt). Lemérték, becsomagolták, adtak egy kézzel (ceruzával) írt számlát, azzal mehettem a pénztárhoz. Ez egy darab papír volt, és rajta volt az ára annak, amit vettem. Ha többfélét vettem, egymás alá írták az összegeket. Ezután az eladó elvitte a kis csomagot az árukiadóba. A vevő megfigyelte, hová teszi, a kiadó pult melyik részére. Utána: pénztár, sorállás, fizetés. Ott ugyanarra a cédulára ráütötte a pénztárgép, amit kellett. (Dátum, ár, fizetve stb.) Utána a cédulával lehetett menni az árukiadóba. Ott mindig iszonyú tömeg volt, mert ott mindenki összegyűlt, aki bármelyik pultnál bármit vásárolt. Külön volt ugye a sajtos pult. A sajtot máshol adták, mint a felvágottakat. De a pénztártól már ua. volt a menet sajt vásárlásakor is. Elég szörnyű volt, ha ezt is, azt is kellett venni, mert akkor először az egyik, majd a másik pultnál kellett sorakozni, majd az ember begyűjtötte a céduláit és úgy ment a pénztárhoz. A sajtnál mindig valamivel kevesebben voltak. Izgalmas volt az is, hogy az ember ugyanazt a kis csomagot kapja-e meg, mint amit neki mértek le. Mert ugye előfordult, hogy két csomagnak ua. ára volt. A csomagon meg nem volt rajta, hogy mi van benne, csak az ár szerepelt, ceruzával ráírva. (Nem volt leragasztva, csak behajtva.) Kérdéses esetben azután megkérdezték a kedves vevőtől, hogy mit vett. És akkor ha "fogásra", méretre kb. az lehetett, amit mondott, akkor odaadták neki a csomagot. Jobb esetben a vevő látta, hová tette az eladó a csomagjait a kiadó pultban, és akkor mutogatott, hogy: "az az enyém, ott a bal sarokban". Azután lehetett bekukucskálni is a csomagba, hogy vajon azt kaptam-e, amire számítottam. A helyzetet bonyolította az is, ha többfélét vásárolt az ember. Mert mindet ott kapta meg, az árukiadóban. Volt, hogy egész nagy halom csomagocska volt ott. Szegény eladónők csak úgy kapkodtak ide-oda, sokszor egész alulról kellett kiásniuk, amit kerestek. Nagyon szerencsétlen volt ez az eladási rendszer. Az emberek meg mindig türelmetlenek voltak. Ha a vevő már odajutott az árukiadó pultjához és megkapta a csomagjait, időnként csak közelharc árán tudott kijönni onnan, mert annyian álltak körülötte, mellette, mögötte. Mert ugye nem rendes sorban álltak, csak úgy odanyomultak. Hátulról, oldalról nyomták befelé az embert a pultba. Borzasztó volt! Nagyon nem szerettem ott vásárolni, minden alkalom egy rémálom volt, de sajnos abban az időben nem volt túl sok választási lehetőség. Kevés volt az üzlet. Vagy ment az ember a Fő térre a henteshez meg az ócska közértbe, vagy pedig a Flórián téri Csemegébe. Ez utóbbi volt a jobb, a kínálata is, meg ott minden friss volt, csak odajárt fél Óbuda, ezért kinyomták az ember belét. Gyerekkoromban úgy is hívtam, hogy "a bélkinyomó". Nincs már meg az épület, lebontották. Emlékszem, hogy a Ferenciek terén, a Bikfic által itt leírt üzletben is ugyanez volt a rendszer a "Csemege-korszakban". Ha éppen arra jártunk az anyuval, előfordult, hogy bementünk, mert ott nagy volt a választék.