Szerintem az élet

Hétvégén nálunk nem jár a helyi busz, gyalogolni meg mégse akarnék se holnap, se holnapután, tehát ma a délutáni verőfényben bementem a központba vásárolni (mert mióta nem iszom azt a mézes löttyöt, azóta ismét tudok enni). A busztársaságnak két kocsija van reánk szánva, egy kicsi és egy nagy. A kicsi valami skandináv leselejtezett darab, mert amikor megnyomjuk a leszállásjelzőt, a plafonon lévő táblán a betűkből ítélve valamelyik északi ország nyelvén világít egy rövid szöveg - ne kérdezd, melyik nyelv, finn nem lehet, mert vannak benne kétpontos ipszilonok, ilyesmik, más ötletem pedig nincs. A nagy busz egy igazi kiszolgált batár, ősrégi monstrum, az a régi el(nem)húzható-beszoruló ablakos, barna műbőrüléses szörny, épp csak hogy szét nem esik alattunk, minden indulás után akkorát ránt, hogy aki még nem ült le, annak annyi. Ma a nagy busz volt szolgálatban, valamint Miska, a sofőr. A visszaúton tele volt a busz kisiskolásokkal. Mire mindenki elhelyezkedett és elindultunk, két másodikos forma kiskoma, Lacika és Janó gondolt egyet és előrement a pilóta mellé. Janó nagy franc kölök, valami égetnivaló, de most lefoglalta őt a Miskával való beszélgetés, meg hát a látvány, ami a szélvédő mögül mégiscsak olyan, mintha ő is vezetné a buszt. Lacika pedig igen jópofa kinézetű srác, picike, vékony, és olyan viccesen hegyes orrocskája van, amit nem lehet egyszerűen piszének nevezni, de ha ránéz az ember, mosolyogni támad kedve.
Amikor leszállni készültem az első ajtónál, Miska épp rászólt Lacikára: "Ahhoz ne nyúlj, vigyázz, mert ha megnyomod, kieső' ..." Mire a kiskölök nagy szemekkel: "Hogyhogy kiesek, katapult is van?"
Puff, kész voltam. Katapult! hát ezen a buszon ha más nem is, de katapult, az tutira van. Miska komoly képpel ráfelelte: "Van hát, katapult is van" - én meg leszálltam, de azóta is vinnyogok, ha eszembe jut.