Szerintem az élet

Tudtam én, hogy előbb-utóbb mégiscsak írni kell ide, mert hogy közhelyeket soroljak: soha ne mondd, hogy soha, valamint navigare necesse est, meg hogy felelős vagy azért, amit/akit megszelidítettél, és így tovább. Írni kell, ha nem másért, hát terápiás célzattal mindenképpen.
Na szóval, mindjárt vége az évnek, még párat alszunk és hipp-hopp máris kétezertízet írunk, de előbb még gyúrunk kicsit az ünneptúlélő sejtjeinkre és átgyűrjük magunkat az ünnepnapokon. A boltokban csak óvatosan forgatjuk a kosarakba ömlesztett plüssfigurákat, rénszarvasokat, mikulásokat és hóembereket, mert sose tudni, melyiknek a hasában indul be a stillenacht vagy a jinglebells, a médiából pedig egyre tolakodóbban ömlik a karácsonyi émelygés. És még hogy nincs pénzük az embereknek! na hiszen, aki ezt mondja, nem látta ma kies mezővárosunkban a nyüzsgő tömeget a hipermarketben, a drogériában, a piacon és egyáltalán mindenütt, de mindenütt, ahol csak vásárolni lehet, pedig aki a mi vidékünkön lakik, igazán nem nevezhető milliomosrétegnek, mégis, ami pénze csak van, azt költi és költi.
Részemről átgondoltam, mi lenne számomra még az idén a legfontosabb beruházás. Ötleteim persze voltak, nevezetesen: öntöttvas edény (a harmincvalahány éves régi orosz helyett, melynek belső zománcán egyre több a folytonossági hiány), nyomtatópatronok (ha már egyszer olyan nyomtatóm van, melynek fenntartása csillagászati összegeket igényel), téli dzseki (mert a régiben, edzettségem csökkenvén, időnként megfagyok), kenyérpirító (mert a régi nemrég egy hűvös reggelen kettőt szikrázva kilehelte lelkét), valamint egy új szemüveg a monitorhoz (mert a jelenlegi lencséi már homályosra koptak az évek során és lassan többet ártanak, mint használnak).
Legelőször az öntöttvas edényről mondtam le. Utánanéztem és egyedül az Ikeában láttam a régihez hasonlót, majd ezután elkövettem azt a hibát, hogy el is mentem megnézni. Ezt nem kellett volna, mert az Örs vezér téri áruház egy potenciális vevőt már biztosan elveszített a jövőre nézve, ugyanis azt a gyalogtúrát, amit ott kell abszolválni ahhoz, hogy megtaláld, amit keresel, nem nekem találták ki. Miután már háromszor végigjártam (jártam? sodort a tömeg!) az összes termet számomra érdektelen cuccok között, rádöbbentem, hogy sose találok ki innen, és valóban, még tán ma is ott keringenék, ha nem találok végre egy odatartozónak látszó szakit, aki felvilágosított, hogy ne a zöld kivilágított piktogramokat nézzem, hanem a padlóra festett nyilakat kövessem a pénztárakig. Ja, az edény pedig nem olyan volt, amilyen nekem kell, tehát őt illetően nem volt szívfájdalom lemondani róla. Állítólag a Maglódi úti piacon az ukrán soron kapható rendes békebeli öntöttvas edény, de ez a kirándulás most inkább elmarad.
Aztán némi hezitálás után lemondtam a nyomtatópatronokról is. Durván tizenötezret összesen egy feketéért és egy színesért? Na nem, nem nyomtatok és kész.
Ellenben a héten igenis vettem egy kenyérpirítót, tegnap pedig egy helybéli outletben találtam magamnak kabátot négyezerötért, ami tényleg telitalálat volt.
Ma pedig mégis belevágtam a szemüvegprojektbe és csodák csodája, még volt egy szabad időpont a szemészeten, idegen doktornéni normális volt, nem röhögött, hogy vittem magammal a centit és ragaszkodtam a hatvan centis távolságomhoz, odaültetett a saját gépéhez és szépen türelmesen addig próbálkozott a lencsék cserélgetésével, míg meg nem találtuk a jó variációt. A földszinti optikába is odaértem még zárás előtt, úgyhogy ha minden igaz, jövő héten lesz nekem vadiúj látós szemüvegem, legalábbis nagyon remélem, hogy el is fogok látni vele a monitorig.
Ami pedig a helybéli társadalmi életet illeti, ma délelőtt a buszon is zajlott az élet, a jármű dugig volt pénzt költeni igyekvőkkel, majd pedig a híd után utolértük az óvodáscsoportot, akik két óvónéni kíséretében caplattak a sárban és esőben az esedékes adventi gyertyagyújtásra a városközpont felé. Miska lefékezett, kinyitotta az ajtót és kiszólt nekik: "Hova mennek?" - és hát persze hogy felvette őket, a busz közönsége pedig vígan szorított helyet a kis klambóknak, minekutána még vidámabban telt a hátralevő út, mindenki hangos, nagy helyesléssel tárgyalta az esetet, a gyerekek pedig megilletődve pislogtak körbe.
Hát, ilyenek mennek mifelénk mostanában.