Szerintem az élet

Egyre nagyobb súllyal nehezedik lelkemre a furdalás amiatt a filmes bloglabda miatt, melyet Rózsától kaptam sok nappal ezelőtt, úgyhogy megkísérlem ledobni magamról ezt a terhet. Nem könnyű a válogatás, tekintve, hogy körülbelül a nyolcvanas évek elejétől a legutóbbi évekig egyáltalán nem jártam moziba és mostanság is elég nekem évente egy-két mozilátogatás. Tévé viszont a nagy moziínség idején is létezett, ma pedig már az én nagy örömömre feltalálták a dévédét.
Zsenge ifjúságom idején például nagy élmény volt számomra a Háború és béke, mégpedig a régi amerikai feldolgozás. Legalább háromszor cipeltem el rá a családomat (voltam vagy hetedikes és akkoriban nem mehettünk ám csak úgy esti vetítésre, még az ellenőrzőbe is be kellett írni és jóváhagyatni az osztályfőnökkel), nagyon szerettem azt a filmet. Csodáltam benne Audrey Hepburnt, kicsit szerelmes voltam Mel Ferrerbe és már akkor is rettentően jó színésznek láttam Henry Fondát, pedig még nem is tudtam, hogy H. F. fizikumát tekintve a valóságban egyáltalán nem olyan nagy darab mackó, mint amilyennek Tolsztoj megírta Pierre Bezuhovot.
Ugyanilyen kedvencem volt ugyanebben a korszakomban A nyomorultak, Jean Gabin-nel a főszerepben. Az irodalmi alapművet persze akkor még nem olvastam, de a történet kellően romantikus volt a tizenéves lelkemnek, volt benne bűn, bűnhődés, gonosztett, jóság, cselszövés, szerelem, halál, szóval, minden, ami kell. És persze ott volt Jean Gabin, aki az egész gyönyörű, komor történetet "a hátán vitte", ő ért a legtöbbet az egészben, úgyhogy azt hiszem, akik nemigen láthatják Jean Gabint játszani - gyanítom, egyre több nemzedék fog így felnőni - nem is tudják, mi marad ki az életükből.
Voltak persze maradandó élményt adó magyar filmek is, melyek közül tényleg nehéz választani, de vegyük például az Egy esős vasárnap címűt. Sok fiatal szerepelt benne, témája a szerelem volt, mi meg akkor már gimibe jártunk, ez kellett nekünk. Az se volt utolsó szempont, hogy a férfi főszerepet a fiatal Mécs Károly játszotta, de arról fogalmunk sem volt, kik azok a jól fésült, köpenyes leánykák, akik főiskolásokként játszották a főbb szerepeket, akkor láttuk először őket: Halász Jutkát, Béres Ilonát, Tordai Terit, Polonyi Gyöngyit. Hát igen, ez is rég volt.
Ciki vagy sem, de a közelmúltból már inkább sorozatokat tudok említeni. Szeretem például a Szívek szállodáját (csak a magyar címét nem, mert az rémes), átlagosan évente végig is nézem az összes évadot. Akkor is szeretem, ha tudom, hogy az az idealizált kisvárosi közösség, amit benne megrajzoltak, még a tejjel-mézzel folyó Ámerikában sincs, de az egész valami olyan remek és sajátos humorral van festve, hogy hiába tudom már kívülről, melyik epizódban mikor milyen poén jön, nem tudok elszakadni tőle sokadszorra sem.
És még egy sorozat, ami ugyan eredetileg ifjúságinak készült, a Váratlan utazás is nagy kedvencem. Szép történetekből áll, jó színészek játszanak benne - a gyerekszereplők a film részeinek forgatása során a szemünk láttára nőttek föl - és az egész mese, minden epizód az élet fontos dolgairól, az örök értékekről szól. Érdekes, hogy van a sorozatnak komoly, magyar rajongói oldala is, a tagok többsége fiatal és évek óta rendszeresen tartanak találkozókat, ahol filmet vetítenek, beszélgetnek, szinkronszínészekkel találkoznak, sőt a honlap kitalálója pár éve utazást is szervezett nekik Kanadába a Prince Edward szigetre, a történet eredeti helyszínére. Ha vannak fiatalok, akik értéket látnak az ilyesmiben, akkor talán mégis van remény.

Kinek adjam tovább a labdát? Öt ember nem jön össze, az biztos, mert sokan már túl vannak ezen, mások meg nem akarnak részt venni ilyesmiben.
Dobom tehát a labdát Borkának, Giginek és Vackornak, ha van kedvük, írjanak öt kedves filmélményükről.


[A játékszabályok: írj öt filmről. Válassz ki néhány bloggert, akinek kíváncsi vagy a véleményére. Linkeld be őket a bejegyzés alján. Hagyj nekik üzenetet a blogjukban.]