Szerintem az élet

Kedves blogtárs, Akimoto jóvoltából tegnap óta van nekem ilyenem! Ő ugyanis, olvasván sirámaimat a beszerezhetetlen, kívül-belül zománcozott öntöttvas edényről, jó szívvel felajánlott nekem egy ilyet. Ám közbeszólt a tél, ezért mostanáig halasztgattuk a találkozást. Aztán tegnap minden klappolt, ő beutazott kis falujából a nagyvárosba, én is begurultam az ufóvonattal, a nap sütött, a buszállomáson leszólítottam őt, így: "Vasedény? ..." - ezután pedig jól elbeszélgettünk, bár az időnk korlátokat szabott a hosszabb ismerkedésnek, de már megállapodtunk, hogy folyt. köv.

És láss csodát, az edény méretre, színre, centire és gyártmányra pontosan azonos az én 1975-ből való matuzsálememmel, a különbség mindössze annyi, hogy a réginek a belseje, pereme tele van zománclevert sérülésekkel, ez a mostani pedig vadiúj és tökéletes. Íme bizonyság a lenti fotó, melyet az ikrekről készítettem (nem kell mondanom tán, melyik a régi és bár annak a fenekéből csak egy kis rész látszik, az egész ugyanolyan sűrűn sérült).
Állítom, hogy nekem még semmi másban nem sikerült olyan finom puhára sütni a csirkét, pulykát, vagy éppen a krumplit, mint az ilyen edényben. Felavatás vasárnap.

Innen is köszönet, Akimoto! :)