Szerintem az élet

Akkor tehát most következik 1962-ből az a bizonyos első félév a gimnáziumban, de leszek olyan lusta és idemásolom a régi bejegyzésemet egy az egyben, legfeljebb helyenként kiegészítem azzal, ami pótlólag eszembe jut.

Szeptember 3 - Hétfő: Évnyitó
- erről a napról annyira emlékszem, hogy a szokásos fehér blúz/sötét szoknyába öltözve a gimi udvarán álltam az I.A osztályosok közt és valami iszonyúan idétlen, az akkori felfogáshoz képest is korszerűtlen, vaskalapos igazgatói ünnepi beszédet hallgattam (ő volt az az igazgatónk, akinek regnálása alatt kötelező volt egyensapkában járni suliba). [Az egyensapka sötétkék volt és borzasztó előnytelen fazonú, mert ha még ellenzős lett volna, az hagyján, de olyan hosszított katonasapka formája volt, ami már alapértelmezetten nem állhat jól egyetlen élő embernek sem. És nem csak járni volt benne kötelező, hanem kötelezően saját pénzből kellett csináltatni, ráadásul előírták, hogy ugyanabban az üzletben. Az üzlet a Rákóczi útnak a Keletihez közel eső vége felé helyezkedett el, valami Sapka és Kalap Ktsz. (vagy Szövetkezet?) volt kiírva a bejárat fölé, mely fölirat ma is nyomaiban elolvasható, ha az ember busszal húz el a bolt előtt, habár a boltban ma már nem fejfedőket árulnak. Oda kellett elzarándokolnunk méretvételre, majd pedig egy-két héttel később az akkori árakhoz képest nagy pénzért, hétszázvalahány forintért átvehettük a rettenetes darabot. Aztán egész évben zajlott a csiki-csuki: a sapkát a táskában tartottuk és amikor reggelenként a gimnázium kerítésénél befordultunk a sarkon, előrángattuk és fölcsaptuk a fejünkre, ugyanis arra a pár méteres járdaszakaszra már odalátott az irodából a diri. Szerencsénkre őt kb. egy év múlva elhelyezték tőlünk és ezzel a sapkáink is funkciójukat veszítve mehettek otthon a süllyesztőbe. Magam csak az iskola jelvényét operáltam le róla, az még ma is őrzöm.]
Közben többen megnyugodva konstatáltuk, hogy a fél osztály már az általánosból ismeri egymást: öten voltunk, akik előtte nyolc éven át egy osztályba jártunk, néhányan pedig a párhuzamos osztályból jöttek, úgyhogy az I.A tele volt ismerősökkel. Aztán bementünk a jövendő osztálytermünkbe, ott az osztályfőnökünk eligazította a társulatot, mindenki egyenként felállt és bemutatkozott, majd pedig megpróbáltunk megjegyezni minden fontos tudnivalót, ami a következő naphoz szükséges volt. De arra emlékszem, hogy nagyon jó benyomásokkal távoztunk, tele voltunk izgalommal és mi, régi ismerősök nagy dumálások közepette csapatostul vonultunk hazafelé.
Aztán másnap beindult az élet. Ahogy elnézem a naptáramat, az első két hónapban több kirándulás is volt.

Szeptember 14 - Péntek: Mezőgazdasági kiállítás
- Ez minden évben ismétlődött, minden ősszel elvittek bennünket Kőbányára a mezőgazdasági kiállításra, nem mintha az annyira érdekelte volna az ifjúságot, de a mi iskolánk mellesleg mezőgazdasági tevékenységgel is foglalkozott, mégpedig az 5+1 szerkezetű oktatási rendszerben. Gyengébbek és ifjabbak kedvéért: ez azt jelentette, hogy hétfőtől péntekig folyt a normál tanítás, szombaton pedig volt a politechnika nevű tantárgy (a későbbi gyakorlati foglalkozás elődje), ami nálunk zöldségtermesztő szakot jelentett, egész pontosan zöldségtermesztő és hajtató szakot, ilyen hülye neve volt. Hogy szombatonként mit csináltunk, abba most ne menjünk bele, elég annyi, hogy mivel a kerületben legalább két téesz is volt, általában ott végeztünk valami idénymunkát és néha, főleg téli szombatokon némi elméletet is felszedhettünk.
[De, de, menjünk csak bele, mit is csináltunk szombatonként a politechnika keretében? Leginkább valamelyik téeszben tevékenykedtünk, a fiúk leggyakrabban trágyát hordtak, lapátoltak, terítettek, mi lányok pedig zöldségféléket palántáztunk (tudod-e, mi az a pikírozás? ha nem, nem is voltál zöldségtermesztő és hajtató), gombát szedtünk - persze nem az erdőben, hanem üvegházban tenyésztett gombát - késő ősszel pedig, amikor már a kezünk is lefagyott, általában a még le nem szedett, töttyedt, gusztustalan, jéghideg paprikákat gyűjtöttük be a sáros földön kókadozó tövekről, de hogy azokat mihez használták vajon akár csak a konzerviparban is, azt el sem tudtuk képzelni. Lehetséges, hogy az alatt a négy év alatt utáltam meg igazán a kerti munkákat, ez persze nem biztos, de hogy a földszeretetemet nem segítette elő ez az időszak, az biztos.]

Szeptember 20 - Csütörtök: Hajókirándulás Visegrádra
- Ez már igazi kirándulás volt, oda-vissza hajóval mentünk. Én már akkor élénk érdeklődést mutattam H. P. iránt - szerelem első látásra, ugyebár - ez aztán az egész hajókázásra rányomta bélyegét, legalábbis számomra. Mentek a szokásos szemezések, beszólások (bár akkor még nem így mondtuk), heccelődések, poénok, szóval, ismerkedtünk rendesen. Emlékszem, visszafelé Tahitótfalunál a híd mellett töltöttünk egy hosszabb időt, azt már nem tudom, milyen okból, talán ott szálltunk volna fel a visszafelé jövő hajóra, még az is lehet, de ez a hely valahogy megmaradt az emlékezetemben.

Október 12 - Péntek: Aquincum
- Hát igen, latinos osztály voltunk, vagyis az orosz mellett nem németet vagy franciát tanultunk, mint a többi párhuzamos osztály, hanem latint. Úgyhogy az aquincumi kirándulás már ennek jegyében telt. Nekem főleg a víziorgona jelentett nagy élményt, meg a régi római sírkövek bevésett feliratainak sillabizálása, na és maguk a romok, elsősorban a romok! A falmaradványok, ahogy a régvolt házakat mutatták, ahogy beléjük, közéjük lehetett képzelni a szobákat, a fürdőket, a padlófűtést! És persze az embereket, akik azokban a helyiségekben laktak, éltek, akik azokon a köveken lépkedtek, amelyeken mi is. Ez fogott meg legjobban az egészből.

Október 13 - Szombat: Kevélynyereg
- Erről nem emlékszem túl sokra, valahogy eltúrázgattunk egészen a kevélynyergi turistaházig - merthogy akkoriban mindenfelé működtek ám turistaházak! Különféle komfortfokozatúak voltak, amin nem valami többcsillagosságot kell érteni, hanem hogy mondjuk, négy-ötszemélyes, avagy tízszemélyes hálótermek voltak-e az illető házban, illetve hogy lehetett-e meleg kaját kapni, vagy csak a saját elemózsiádra számíthattál. A legtöbb turistaházban sem villany, sem víz nem volt, viharlámpák vagy petróleumlámpák, illetve közeli forrás vagy ciszterna szolgáltatta a komfortot. Nomád életmódra voltak berendezkedve, de nagyon népszerűek voltak.
Bár ennek a kirándulásnak nem emlékszem a részleteire, de van hozzá egy képem: egy osztálytársammal, V. Magdival állunk itt a Kevélynyereg felé vezető úton egy turistajelzés alatt. Érdemes felfigyelni mindkettőnk visszafogottan elegáns túraöltözékére: Magdin egy sötétkék mackóruha volt, rajtam pedig valamilyen szövetnadrág, no és A MACKÓFELSŐ! Nem akármilyen ám, hanem ez még annak a mackóruhának a felsőrésze, amit 1957 telén a külföldről érkezett segélyadományból kaptam az általános iskolában. Na mármost, öt évvel azelőtt valamivel azért alacsonyabb lehettem, úgyhogy 1962-re a nadrágját régen kinőttem már, viszont a felső megmaradt épségben és még mindig szolgált. Kék volt, de nem sötétkék, hanem nagyon szép élénk égszínkék, a nyakán, derekán, csuklóján fehér-kék csíkos passzéval, tényleg szép volt és ezek szerint tartós is. Itt ugyan már látszik, hogy hosszában alig ér a derekamig, de azért én csak hordtam, míg szét nem ment annyira, hogy szalonképtelen lett szegény.

Milyen bejegyzések vannak még szeptember-októberben? Hetente rendszeresen ismétlődik a Tánc szó, néha csütörtökön, pénteken, de legtöbbször a szombati napokon. Ez bizony a tánciskolát jelentette. Mert beiratkoztam a gimiben indított tánciskolába, ahová aztán a megfelelő napok délutánján immár átöltözve, köpeny nélkül, kiglancolva visszamentem otthonról.
Nem voltam őstehetség, azt nem lehet rólam állítani, ezért aztán olyan nagyon nem élveztem ezt a dolgot, tele voltam gátlásokkal, de amennyire emlékszem, nemcsak én, hanem a többiek is, fiúk és lányok egyaránt. Feszélyezetten mozogtunk, valahogy mindenkinek kötelesség volt az egész, ez érződött rajtunk mindvégig. Látom, beírogattam mindegyik tánciskolai naphoz a neveket, akikkel azon az órán táncoltam - hát bizony, közülük sokról már azt se tudom, kik voltak. [Azt viszont tudom, hogy kivel szerettem a legjobban táncolni: B. V.-vel (ha már a szívem csücske H. P., mint afféle akkori nagy macsó, be sem iratkozott a tánciskolába) és bejegyzéseim szerint elég sok alkalommal táncoltam is vele.]
A tánctanárnő megtanította nekünk az alapvető klasszikus táncokat, keringőt, tangót, szvinget, meg némi latinokat, rumbát, aztán a csacsacsát, ilyesmit, no meg az akkor befutott twistet! Az volt az egészben a legjobb, azt mindenki élvezte.
Hogy én, természetem ellenére tulajdonképpen miért iratkoztam be, arról valami halványan dereng, mintha apám noszogatott volna, hogy nem árt az, ha megtanulom a legfontosabb táncokat, meg hogy legalább jobban megismerkedem a többiekkel, és így tovább - azt hiszem, Apu szeretett volna az akkor normálisnak számító tizenéves "társasági élet" felé terelgetni, bármennyire is idegennek látszott az a világ tőlem és én is idegenül mozogtam abban a világban. Aztán elmúlt a tánctanfolyam és maradt a suli, az osztály, a barátságok, szerelmek, maradtak a lelkizések a lányokkal és maradtak a fiúk, akik engem mindvégig havernak kezeltek, mert olyan jól kijöttem velük (nesze nekem!) - szóval, így kezdődött középiskolás pályafutásom pontosan negyvennégy [hoppá! azóta már 48] évvel ezelőtt.


Ennyi volt az 1962-es noteszomban. Kár, hogy a későbbi években már nem vezettem ilyesféle naptárakat, mert azért mégse voltam igazi bloggerpalánta, naplót pedig kifejezetten a fióknak-minek-írjak elv miatt sosem írtam. Mennyi mindent lehetne pedig most összehozni ilyenféle noteszekből!
Végezetül íme a gimnáziumi jelvényünk a súlyos emlékű sapkánkról: