Az öregedésnek is van néhány előnye, nem sok, de egy-kettő tényleg van. Ám most nem az önmagamon tapasztaltakról akarok beszélni, hanem arról, amit másokon nagy ritkán megfigyelhetek. A múltkor például betértem egy fotós üzletbe, ahová akárhogy számolom, cirka tíz-tizenöt éve nem tettem be a lábam. Az üzlet a belvárosban van, eredetileg nem is oda akartam menni, de aztán, mivel épp arra jártam, úgy döntöttem, minek gyalogolnék én tovább, itt van két percnyire ez a S.-fotó, akárhogy is nem szeretem, mégis előbb itt próbálkozom.
Ja, hogy miért nem szeretem? Hát kérem, az üzletet nagyon is szerettem, régen sok-sok évig a közelében dolgoztam, és gyakran csak úgy kedvtelésből is be-benyitottam nézelődni. Mivelhogy mindig is adásvétellel foglalkoztak, a legkülönbözőbb fényképezőgépektől, fotóskellékektől kezdve diavetítőkig, diafilmekig, régi háztartási aprócikkeken, csetreszeken át az írógépekig és fotóelőhívó szerkezetekig minden volt ott, mi szem-szájnak ingere. Szóval, a bolttal soha nem volt semmi bajom, sőt. Viszont a tulaj, S. úr egy morcos, barátságtalan, ellenszenves fazon volt. Mondom: volt. Merthogy most belépvén legelőször is azt állapítottam meg, hogy nahát, S. is jól megöregedett, mióta nem láttam. Aztán ez a megőszült, szemüveges, régen-morc S. hangosan köszönt nekem, majd pedig hallom ám, hogy annak az úrnak, akivel épp foglalkozik, ilyet válaszol, hogy: "Mi csak örülünk, ha a vevő örül..." - és egyáltalán, beszélgetett a vevővel, ő, S. úr beszélgetett! És mosolygott! Amikor a vevő (aki érezhetően nagyon lelkes volt, mert valamit megszereztek ott neki, amire már régen vágyott) azt mondta búcsúzóul, hogy "még egyszer nagyon köszönöm, az Isten tartsa meg magukat sokáig... ", ekkor S. mosolyogva azt válaszolta: "Köszönjük, reméljük, megmaradunk!" Tapasztalataim szerint ennyi szöveget azelőtt tíz év alatt összesen nem eresztett ki foga kerítésén, legalábbis a boltban biztosan nem.
És S. velem is kedves volt, beszédes és barátságos. Na, ekkor állapítottam meg, hogy S. úr azon kevesek közül való, akiknek bizony jót tett az az eltelt 10-15 év. Nem sokan mondhatják ezt el magukról, de úgy látszik, van ilyen.
Ja, hogy miért nem szeretem? Hát kérem, az üzletet nagyon is szerettem, régen sok-sok évig a közelében dolgoztam, és gyakran csak úgy kedvtelésből is be-benyitottam nézelődni. Mivelhogy mindig is adásvétellel foglalkoztak, a legkülönbözőbb fényképezőgépektől, fotóskellékektől kezdve diavetítőkig, diafilmekig, régi háztartási aprócikkeken, csetreszeken át az írógépekig és fotóelőhívó szerkezetekig minden volt ott, mi szem-szájnak ingere. Szóval, a bolttal soha nem volt semmi bajom, sőt. Viszont a tulaj, S. úr egy morcos, barátságtalan, ellenszenves fazon volt. Mondom: volt. Merthogy most belépvén legelőször is azt állapítottam meg, hogy nahát, S. is jól megöregedett, mióta nem láttam. Aztán ez a megőszült, szemüveges, régen-morc S. hangosan köszönt nekem, majd pedig hallom ám, hogy annak az úrnak, akivel épp foglalkozik, ilyet válaszol, hogy: "Mi csak örülünk, ha a vevő örül..." - és egyáltalán, beszélgetett a vevővel, ő, S. úr beszélgetett! És mosolygott! Amikor a vevő (aki érezhetően nagyon lelkes volt, mert valamit megszereztek ott neki, amire már régen vágyott) azt mondta búcsúzóul, hogy "még egyszer nagyon köszönöm, az Isten tartsa meg magukat sokáig... ", ekkor S. mosolyogva azt válaszolta: "Köszönjük, reméljük, megmaradunk!" Tapasztalataim szerint ennyi szöveget azelőtt tíz év alatt összesen nem eresztett ki foga kerítésén, legalábbis a boltban biztosan nem.
És S. velem is kedves volt, beszédes és barátságos. Na, ekkor állapítottam meg, hogy S. úr azon kevesek közül való, akiknek bizony jót tett az az eltelt 10-15 év. Nem sokan mondhatják ezt el magukról, de úgy látszik, van ilyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése