2010. június 7., hétfő

Az utóbbi évek árvizei közül szinte mindegyikből maradt egy-egy jellegzetes kép a fejemben, amit nem lehet elfelejteni. Amikor például a vízben rekedt, már-már fejéig elmerülő lovat mentették ki emberfeletti erővel, vagy amikor a hevenyészve, ezer göncbe, csizmába felöltözött asszony állt a vízben és széttárt karral, kétségbeesve nézte, amint pár méterre tőle a háza lassan összedől.
Az idei árvízből két kép már biztosan belémvésődik. Az egyik, amint egy idősebb férfi tehetetlenségében öklével üti a ponyvás teherautó oldalát és sírva hajtogat valami olyasmit, hogy minden odavan, az egész életem munkája odavan. A másik pedig, ahogy valamelyik település utcáján - nem folyómederben, nem, hanem az utcán! - a négy katasztrófavédelmis együtt is alig tudja kivonszolni a mellig érő, iszonyatos erővel sodró áradatból azt a fiatal, életerős férfit.

Nálunk tegnap 32 fok volt, ma még több lesz. A Szent László patak, meg a tó folyamatosan húzódik vissza a helyére, a három iskola beázott mennyezete is lassan kiszárad. Nekünk itt egy szavunk sem lehet, béke van és nyár.

2 megjegyzés:

flora írta...

"menekülni", persze...

flora írta...

A Tisza partján születtem, a gátig évente kijött a Tisza, néha kétszer is... Nekem a víz a tűznél is mindig félelmetesebbnek tűnt : a tűz elől még csak-csak el lehet manakülni, a de a víz gyorsabban halad mint a leggyorsabb ló... (mondják a dagályról is) Végül is : még a tüzet is el tudja oltani, nem igaz?