Szerintem az élet

Lám, miből lesz a cserebogár blogger? - vigyázat, csak erős idegzetűeknek, mert hosszú!

Amikor egy-két évvel ezelőtt megtaláltam az 1962-es évre szóló ütött-kopott kicsike piros zsebnaptáramat, már vissza se süllyesztettem a nagy dobozba, melyből előkerült, mert éreztem, hogy majd egyszer, ínségesebb blogkorszakomban felhasználom én ezt még. Azóta ott figyelt egy polcon némely gyakrabban használt apróság között és amikor tegnap odanyúltam valamiért, levettem és belelapoztam. Néha felvisítottam, időnként elképedtem, valahogy úgy, mintha annak idején nem én írtam volna bele, amit most látok.
A noteszt 1961 végén kaptam és úgy látszik, eleinte amolyan naplófélének szántam, mert az első bejegyzés, mely 1962. január 5-dikén, pénteken keletkezett, imígyen szól:

Sokat tanulok a jegyzetekből, majdnem minden kérdésre tudok felelni.

Jé, gondoltam, miféle jegyzetek és milyen kérdések lehettek vajon? De aztán a következő bejegyzés 6-dika szombatról, nyomban megvilágította a rejtélyt:

"Ki tud többet a Szovjetunióról?"
I. Kapitány Gabi
II. Kovács Imre
III. Benedek István

Újszülötteknek mondom, hogy azokban az években országosan dívott egy ilyen vetélkedő, arra készültünk és íme, ki lett a nyertes? Na ugye, hogy már az őskorból ismerjük egymást Gabival. :-)
De ha nem is naponta vezettem a naplót, elég sűrűn beírtam mindenfélét ebbe a naptárba. Például, ha kaptam valamit, mint január 9-dikén:

A Mimi nénitől egy piros sapkát kaptam.

Mimi néni az egyik barátnőm, Marika édesanyja. Ők már évekkel azelőtt elköltöztek a kerületből, de továbbra is tartottuk a kapcsolatot, összejártunk, Marika nyáron nálunk nyaralt két-három hétig és ez még sokáig így volt. A piros sapkára most is emlékszem, de arra már nem, amit január 14-dikéhez írtam róla:

Anyu kötött egy piros sálat. A sapkát este fölvettem, de szűk.

Aztán január 20-dikán, szombaton, gondolom, a következő hétre "kineveztek ügyeletesnek". Nem tudom, akkor örültem-e ennek, mindenesetre 22-dikén, hétfőn már biztosan nem, no és megint az a fránya sapka:

Ügyeletes vagyok. Nagyon ócska dolog.
Fölvettem a sapkát. Csupa nátha vagyok.

Valamint 21-dikén, vasárnap nálunk járhattak Marikáék, mert az aznapi bejegyzés így szól:

Névnapom.
A Marival végre kibeszélgethettük magunkat.

Időnként beírtam, hogy milyen jegyre feleltem, milyen osztályzatokat kaptam egy dolgozatra, sőt február 9-dikén lerajzoltam a kabátot, amit ezek szerint aznap kaphattam. Tudom is, milyen volt, nagyon szép kék színű szövetből készült, a szövet visszája pedig vékony kockás mintázatú volt. Még évekig hordtam, mert annak, hogy 13 évesen megálltam a növésben - épp elég magasra nőttem már, úgyhogy ideje volt - megvolt az az előnye, hogy ha kellően jó anyagból készült valami, azt addig viselhettem, amíg a ruhadarab bírta. Ez persze nem volt mindig ínyemre, de például ezt a kabátot nagyon szerettem.

Február 11-dikén beírtam, hogy "osztályrendezvény" és odarajzoltam egy szívet, benne egy arab kettes számmal. Hát igen, ez műsoros, táncos buli volt, a belépéskor mindenki kapott egy számmal ellátott papírszívet, amit talán kitűztünk magunkra, ha jól emlékszem. Van ott annál a napnál apró betűkkel egy monogram is, de fogalmam sincs, kit takar. Arra ugyan élénken emlékszem, hogy ki volt az, akivel én akkor este nagyon szerettem volna táncolni, de neki egész mások voltak a kezdőbetűi. Felkért ugyan egy srác a fiúsuliból, táncoltunk is valamennyit, aztán egyszercsak szó szerint ezt kérdezte: "kedveled a kidobósat?" - nem emlékszem, mit feleltem, de nem figuráztunk kidobóst, az biztos. Szerintem őt fedik a kezdőbetűk, de mint látható, nem hagyott mély nyomot bennem a találkozás. Azt viszont nagyon is tudom, hogy az én titkos választottam ügyet se vetett rám, ettől számomra eléggé szomorúan végződött az este, hát így jártam.

A naplócskát február közepéig vezettem ilyen nagy vehemenciával, majd pedig nem tudom miért, de egészen április végéig szinte semmit sem írtam bele. Aztán meglódult az élet és újra bevéstem minden apró-cseprő és nagyobb eseményt. Olyanokat, mint az üzemlátogatás a taneszközgyárban (emlékszem, nagyon tetszett), és hogy legkedvesebb tanárnőmnek, Ilonka néninek megszületett a kisfia, aztán május 9-dikén készült a nyolcadikos osztályfényképünk és ugyanaznap láttuk a Maros moziban Anyuékkal A vád tanúját Marlene Dietrich-hel és Tyrone Power-rel (Charles Laughtont meg sem említettem a bejegyzésben, pedig a mai eszemmel ő ért legtöbbet abban a filmben), meg hogy tüdőszűrésre vittek bennünket, valamint, hogy május 23-dikán megnyertem a kerületi orosz versenyt. Június 4-dikén kaptam egy fürdőruhát, 7-dikén pedig egy cipőt, melyet persze oda is rajzoltam. Június 9-dikén, szombaton volt a ballagásunk, 11-12-dikén pedig lezajlottak a vizsgák. Igen, vizsgáztunk is nyolcadik végén, akkoriban ez még így ment, bizony.
És aztán június 14-től 16-ig tartott a búcsúkirándulásunk Törökmezőre és környékére, ezt a következőképpen örökítettem meg az utókornak:

14 csütörtök
Bp. - Zebegény - Törökmező
Törökmező - Fehér-hegy
Vacsora: pörkölt krumplival, saláta

15 péntek
Törökmező - Kisinóci turistaház
Vacsora: csontleves, resztelt máj rizzsel, saláta

16 szombat
Törökmező - Nagymaros - Visegrád - Vigadó téri hajóállomás
Ebéd: csontleves, rántott hús krumplival, saláta, dobostorta, meggylé

Törökmezőn nem akkor jártam először, mert a környéken többször is nyaraltunk, hol Diósjenőn, hol pedig Zebegényben, és mindig nagy kirándulásokat tettünk, többek között Törökmezőre is, úgyhogy én már ismertem a helyet. De erről a kirándulásról fennmaradt egy másik dokumentum is, egy képeslap, amit a kirándulás második napján ceruzával írtam, megcímeztem és hazaküldtem. Hogy mikor ért oda, nem tudom (még az is lehet, hogy előbb otthon volt, mint én, hiszen szombaton is járt a posta), de ha most elolvasom, pontosan átérzem annak az alig tizennégy éves kislánynak a gondolatmenetét, aki akkor voltam: előbb fecsegtem arról, hogy eddig hol jártunk, mit láttunk, hogy meleg van, aztán amikor már vészesen fogyott a hely a lapon, rádöbbenhettem, hogy még egy szóval sem nyugtattam meg az anyai szív aggodalmait és akkor odavéstem egyre kisebb betűkkel, hogy nagyon jól érzem magam, meg hogy "reggel ittam teát és holnap is" - hogy ez miért volt fontos, arra már egyáltalán nem emlékszem, de Anyu valamiért nyilván a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül igyak teát (?), és végül, mivel már sehol sem volt hely, a lap sarkába bekeretezve, felkiáltójellel is nyomatékosítva beírtam: "Nincs semmi baj!"

(Ez az a bizonyos képeslap, alatta pedig a törökmezői turistaház egy 2008-as felvételen. Megnyugtató, hogy nem tűnt el, mint a legtöbb régi turistaház, nem hagyták összedőlni és széthordani, nem lett belőle felismerhetetlenül átépített ilyenolyan luxuscentrum vagy egyéb.)

A noteszt pedig majd lapozom még tovább, mert a nyolcadikat ugyan kijártuk, de jött a gimnázium első évének első féléve, az is elég tanulságos. Szóval, folyt. köv.