Szerintem az élet

Most van alkalmam életjelet adni magamról, tehát gyorsan szösszenek ide pár sort. Jelentem, megvagyok, túl vagyok a műtéten, megszabadultam két nagy és sok pici kőtől, most pedig próbálok akklimatizálódni, ami úgy értendő, hogy igyekszem visszatérni a normális emberi kajákhoz. A Spar-ban például odanézek olyan árucikkekre is, melyektől majdnem négy hónap óta szigorúan és aszkétikusan elfordítottam a fejem.
A műtét utáni reggel kizavartak bennünket az étkezőbe reggelizni, ahol is az asztalokon már ott várt mindenkit a saját nevére szóló tálcája, személy szerint nekem egy friss zsemle (nyammm...) és egy kis tartóban light margarin, valamint tea korlátlan mennyiségben, ez utóbbit egy automatából lehetett nyerni. Ennél viszont sokkal nagyobb meglepetés ért az ebédnél, amikor is felemelvén a leveses tányérom fedőjét, egy nagy adag gulyáslevest (!) pillantottam meg, tele zöldségekkel, pici csipetkékkel és rengeteg marhahússal (nyammm...). Nem akartam hinni a szememnek, gyorsan ellenőriztem, valóban az én nevem van-e a kártyán, de láttam, kétség nem férhet hozzá, ez az én ebédem. Második fogásként egy gyönyörű háromszög alakú rizsfelfújt díszelgett a tányéron, mellette baracklekvár, a desszertem pedig egy nagy bögre almakompót volt. Jól van, mondom magamban, ezek komolyan gondolják, amit a dokim mondott a műtét után, hogy holnaptól ehetek bármit, a túl zsíros, túl erős, csípős fűszeres ételek, illetve szénsavas italok kivételével. Vacsorára három szelet felvágottat és ismét egy szép, friss zsemlét kaptam. Elvoltam, mint a befőtt, néha már leülni és felállni is képes voltam feljajdulás nélkül, mindenfajta csövet és preparált izéket is kiszedtek belőlem, az élet egyre szebb lett. Aztán a következő napon, azaz tegnap el is bocsátottak (az előcsarnokban ücsörögve a taxira várakozás közben egy pillanatra ugyan felvillant bennem a gondolat, hogy azért arra nagyon kíváncsi lettem volna, mit adtak ebédre, de inkább nem mentem vissza). És elvonultam ide, az óbudai menedékbe. Pár napot itt töltök, ahol is életemet csupán a még napokig magamnak beadandó injekciók árnyékolják be, de azok nagyon.
Gondolkodtam, lehet-e reklámozni eü. intézményt, de arra jutottam, hogy ugyan már miért ne lehetne, főleg ha nem szidni, hanem dicsérni akarom, mert ugyan senkinek nem népünnepély egy operáció, de engem valóban semmiféle rossz élmény nem ért a kórházi tartózkodásom alatt, mármint olyan, ami az ottani rendszertől, feltételektől, körülményektől és emberektől függ. Tehát elmondom ország-világnak, hogy ha már kórházba kell kerülni és ha már muszáj operáltatnia magát az embernek, akkor a SOTE (pontosabban SE) Transzplantációs és Sebészeti Klinikája remek hely, Piros doktor pedig - ahogy a 85 éves szobatársam, Manyi néni megállapította - egy tündér.
Köszönöm mindenkinek a jó hosszú ideig, majd' négy hónapig tartó drukkolást, a körülményekhez képest jól vagyok, még egy kis dógom van, aztán majd gyüvök, csók!