Szerintem az élet

Mióta nem jártam a faluban, megváltozott a buszjárat útvonala, hosszabb lett, két irányban is tesz egy-egy hosszú plusz-utat. Az egyik útszakasz eléggé megdöbbentő volt, mivel arra még sosem jártam, mondjuk, nem is lett volna ott semmi keresnivalóm, szerencsére. Mert ahová eljutottunk és ahol Miska behajtott, majd pedig megfordult, egy olyan terület, melyen öt darab hatalmas, háromszintes házmaradvány, teljesen kifosztott, lecsupaszított épülettorzó, csontváz, minek-nevezzem áll, omlik, romosodik és pusztul. Ha jól emlékszem a helyi legendáriumból (értsd: szájról szájra terjedő mesélés), ez valami rég elhagyott katonai lakótelep, vagy tán laktanyaépületek együttese. Persze nem azért megy odáig a busz, mert ott a lakatlan semmiben bárki is felszállni akarna rá, hanem csupán praktikus okból, ugyanis valahol vissza kell fordulnia, hogy továbbmehessen. Tíz-húsz méterre onnan utca van normális, kertes házakkal, sőt amikor megfordultunk és kiértünk az útra, egy néni fel is szállt - hát, őt sem irigyeltem azért, hogy ott lakik eme kísértetlakótelep szomszédságában.
Városunkban egyébként is túl nagy az egy főre eső lakatlanná vált vagy el sem készült házak száma, mivel itt van a hetvenes évek elhíresült eocén-programjának kudarcaként félbehagyott lakótelepmaradvány is, annak házai immár harmincöt éve éktelenkednek szerkezetkészen, feketén és vakon, elég ijesztő látványt nyújtva. Szégyen és gyalázat. Az is, hogy így esett, de az is, hogy azóta eltelt annyi sok év, lefutott annyi sok rezsim, de erre egyik sem volt képes megoldást találni.