Szerintem az élet

Az kommenteknek és kommentelőknek természetjérűl való beszély

Előre szólok, hogy mindenki őrizze meg a nyugalmát és ne bombázzon kérdésekkel, hogy _rám gondoltál-e, amikor ezt meg ezt írtad arról a bizonyos kommentelőfajtáról?_ vagy hasonlók, mert ad egy: nem fogok válaszolni, ad kettő: semmi jelentősége, ha netán rá gondoltam. A blogírás és a kommentelés nem könnyű műfaj, mindkettő veszélyes üzem, aki blogot ír, kiteríti magát a publikum elé, aki kommentet ír, nemkülönben. Tessék vállalni. Úgy is mondhatnám: tetszett volna megmaradni a fiókba rejtett kis kockás füzetbe írogatásnál. De nem maradtunk meg annál, hanem idejöttünk és hol írunk, hol meg kommentelünk, közben pedig maradunk olyanok, amilyenek vagyunk, ettől aztán időnként egymás idegeire megyünk, de az nem (olyan nagy) baj és előbb-utóbb (inkább utóbb...) feledésbe is merül. :)
Tehát van a blog és vannak a kommentelők. Az évek során megfigyeltem, hogy a kommentelőknek többé-kevésbé elkülöníthető típusai vannak, ezért is lényegtelen, hogy én kire gondolok, vagy egyáltalán gondolok-e egyetlen konkrét személyre, amikor most jellemzem őket. Mellesleg megjegyzem, hogy magam a saját eddigi blogjaimban nem találkoztam az itt említett összes típussal, hanem olyanok is vannak köztük, melyek jellemzőit mások blogjainak kommentjeiből szűrtem le a hét év alatt, mióta kapcsolatban állok a blogvilággal.

Van a bólogatós: majd' minden bejegyzéshez hozzászól, de mindig egyetért, helyesel, vigasztal, együttérez, mosolygós-puszilós szmájlikkal teletűzdelt kommenteket gyárt, mikor mire van szükség, de az biztos, hogy soha nem fűz kritikai megjegyzést semmihez. Ennek szélsőséges alfaja a túlnyalizós, aki egyenesen dicsőíti az illető bloggert, de mindig és mindenért, olyankor is, amikor más normális olvasónak esetleg már viszket a tenyere a blogger mentalitása láttán.
Aztán létezik ennek ellentettje, a kritikus: ha hozzászól, kivétel nélkül mindig kritizál, semmivel soha nem ért egyet, mindenre van ellenvéleménye és azt meg is mondja.
És van a beszólós (nem azonos a kritikussal): kipécéz a bejegyzésből egyetlen mondatot vagy gondolatot és arra mérsékelten vagy vadul, de azonnal támad. Megkérdőjelez, meghazudtol, fejére olvas, beleköt az élő fába is és betonba döngöli a bloggert, sőt az összes addig kommentelő olvasót is.
Meg kell említeni még a kiegészítős-hivatkozóst: a bejegyzés témájához azonnal hozzáolvas, hozzákutat, kiegészíti az ott tárgyaltakat és vagy bemásolja a szöveget, amit talált, vagy linkeket illeszt be. Meg sem fordul a fejében, hogy a bloggazda is megtalálta ugyanazokat az adatokat, képeket, szövegeket, de szándékosan nem írta bele a bejegyzésébe, hiszen nem akadémiai székfoglalónak szánta a pósztot. Sőt azt sem érzi, hogy a kiegészítő kommentjével egy pillanat alatt sikerült tönkrevágnia a tudatosan szerkesztett bejegyzés hangulatát.
Van még az egykommentes: valamilyen keresőkifejezés révén talál a blogra, életében először jár ott és ha már ott van, megmondja a véleményét, mely lehet pozitív vagy negatív, aztán nem jön többé soha.
És végül a némán olvasó: képes évekig olvasni egy blogot anélkül, hogy kommentet írna. Ez általában azért van így, mert az illető blog kommentjeiből azt látja, hogy ott már egy összeszokott társaság cseveg és ő nem akar befurakodni közéjük. Aztán hosszú idő után mégis reagál egy bejegyzésre, attól kezdve felbátorodik, egyre kevésbé érzi már kívülállónak magát és egyenrangú tagja lesz az összeszokott társaságnak.

Nagyjából ennyi így hirtelen. Lehet találgatni, hogy közülük melyiktől szaladok ki leginkább a világból, de ehhez eléggé jól kell ismerni engem. És ha a kommentelőknek ennyi elkülöníthető típusa van, mennyi lehet a bloggereknek, hajjaj! :)