Szerintem az élet

Az elmúlt hetekben Wodehouse-könyveket olvasok. Olvastam én tőle már régebben, a 70-80-as években is egyet s mást, de azóta sem, aztán mostanában valahogy eszembe jutott, hogy Wodehouse-t kellene olvasni. Tehát sorban veszem ki a könyvtárból a műveit és meglepve tapasztalom magamon, hogy csak nagyritkán tudok belefeledkezni az olvasásba úgy igazán, a külvilágot kirekesztve, belezuhanva a cselekménybe, hanem olvasás közben valami külön rétegként mindig ott van a tudatomban, hogy ezt vagy azt miért így írta, ez vagy az nem szerencsés itt, vagy éppen nagyon is hatásos - szóval, a regényt mint írói munkát figyelem és ha nagyképű akarnék lenni, azt mondanám, ez szakmai ártalom. De mindenképpen valami olyasmi, tényleg.
Viszont a fordítók különbözőségére nem lehet nem odafigyelni. Közülük nekem eddig Révbíró Tamás Wodehouse-stílusa jött be legjobban - ezt most persze csak a Wodehouse-könyvekre értem - de ma kezdtem el egy újabb kötetet, amit Kövesdi Miklós Gábor fordított, és eddig úgy látom, ő verni fogja nálam Révbírót is.
Minden rendben is volna, csak ne lenne ezeknek a fránya regényeknek annyi, de annyi szereplőjük! Fiatalemberek, fiatal hölgyek, volt diáktársak, meg kuzinok, és legalább egynek közülük van egy nagynénije, de főképp nagybácsija, aki vagy zsarnok, vagy bűbáj, de mindenképpen gazdag. Aztán vannak időnként szelídnek mondható alvilági figurák, szobalánynak álcázott detektívek, valamint szerelmespárok, kiknek muszáj valakivel konspirálni, ha el akarják érni, hogy egymáséi lehessenek és szigorú atyjuk, anyjuk, nagynénjük, nagybácsijuk (nem kívánt törlendő) tiltását hosszas bonyodalmak után beleegyezésre fordíthassák. Szóval, ember legyen a talpán, aki mindvégig minden pillanatban kiigazodik, hogy ki kicsoda és mit akar (és ráadásul mindenkinek angol neve van persze). Viszont minden könyve tényleg nagyon szórakoztató. Nekem meg pillanatnyilag ennyi az igényem, ez van.