Szerintem az élet

Az eső ma ötször szólt bele az életembe. Először akkor, amikor negyed egy körül a könyvtárban ülve konstatáltam, hogy dörög és feketedik az ég alja. Akkor még azt hittem, elszalad felettünk és kész. De nem szaladt el, pontosabban szaladt az, csakhogy közvetlenül utána jött a másik zuhé. Na, mondom, ebből nem lesz háromnegyed egyes busz, csak a kétórai, és maradtam. Kiolvastam mindent, azt is, amit eredetileg nem is terveztem, aztán úgy negyed kettő tájt már kezdtem aggódni. Merthogy újfent dörögni kezdett és jött a még nagyobb tundervetter. Kiírattam kolléganővel azt az egy darab könyvet (Wodehouse: Kirabol a komornyikom), hogy ugrásra készen várhassam a pillanatot, amikor az utcára léphetek. A pillanat eljöve, el is jutottam a főtérig, szupermarketba be, kosárba bedobáltam mindent, ám ezalatt megint baljósan sötétedett odakint. Kimentem és láttam, hogy itt mese nincs, ha nem akarok örökre a Sparban maradni, ernyőt kell szerezni, mert ha a szandálom szét is ázik, legalább felülről védjem magam. Épp annyi időm volt, hogy cuccostul elérjek a sarki ruhaboltig, akik szerintem ma arattak, már ami az esernyők forgalmát illeti. Én is szegényebb lettem ezerötszázzal és gazdagabb egy nagy, fekete, dögnehéz esernyővel, de kellett is, mert már kifelé menet az ajtóban kinyitottam, ugyanis elért bennünket a következő zivatar, sorrendben az ötödik. Aztán busszal haza, átöltözés, átmelegedés, szandál szétázva, de büszkén szárad, valamint odakint csöpög a reggel kiteregetett két póló és két pár zokni. A hatodik vihar már itthon ért, azt már bentről néztem. Most csend van, a madarak csiripelnek, és az sem utolsó szempont, hogy ma nem kell locsolni.
Ja, és van itthon három, azaz három darab esernyőm, melyek közül, az igazat megvallva, ez a mai a legmasszívabb