Csak apróságok történnek mostanában. A vihar szerencsére elkerült bennünket, kivételesen mellettünk csúszott el éjszaka úgy kettő tájban, távoli dörgéssel, de egy csepp eső nélkül. Pedig tegnap este szándékosan elszabotáltam a locsolást, mondván, hogy nem fogok itt cipekedni, mikor úgyis jön a zuhé. Hát nem jött, ma duplán locsolhattam.
Hazafelé a buszon olyan traccspartit rendezett néhány néni, mintha egy kirándulóbuszon lettünk volna. Egyikükről, aki mindig a fő hangadó, sok mindent megtudtam, mert csak mondta, mondta megállás nélkül: az öregapja parádéskocsis volt a gróféknál (értsd: a Batthyány-kastélyban), a nagyanyja pedig szakácsnő ugyanott. És hogy itt akkor volt jó élni, amikor ez még nem volt város, mert akkor rend volt, nem pedig ilyen mocsok. Akkoriban még, mondta, az emberek rendbetették a házuk előtt az utcát, de aztán erről leszoktatták őket azáltal, hogy elvégezte helyettük a tanács, meg az önkormányzat, most meg ugye nem lehet visszaszoktatni senkit a régire, azért nézünk ki így. Előadta küszködéseit a vakonddal, ami kitúrta a fél veteményét, nagy derültséget keltve mesélte, hogy már mindent kipróbált, vakondűző növényt telepített, palackokat, meg riasztó kütyüket dugdosott a földbe, de minden hiába, szerinte az összes vakond rajta nevet és közben vígan túr tovább. A gyümölcsfákat dézsmáló madarak ellen pedig nála a fiától kapott kiselejtezett lemezek (értsd: cédék vagy dévédék) váltak be nagyon, azokat aggatták föl spárgára, mint a karácsonyfadíszeket. De mint kifejtette, az is csak egy-két hétig tartott, mert a madarak megszokták és felbátorodtak - igaz, addigra nagyjából leszedték a cseresznyét, meggyet. Így kacskaringóztunk az utcákon a busszal, a hangulatra panasz nem lehetett.
De még mielőtt hazaindultam volna, adtam a kultúrának és beugrottam a könyvtárba. Olvasni most nem szándékoztam, csak kölcsönözni, futólag mégis belelapoztam a legújabb Magyar Naplóba és mindjárt meglepetés is ért. Egy többoldalas beszélgetést találtam Pósa Zoltánnal, akiről ugyan eddig semmit sem tudtam, most viszont kiderült számomra, hogy fia az egyik legkedvesebb szegedi tanáromnak. Nem volt időm a cikket végigolvasni, majd legközelebb, de kíváncsi lettem és egy könyvét gyorsan kikölcsönöztem. Wodehouse és Pósa Zoltán, ezekkel távoztam a kultúra szent csarnokából.
Ilyenek mennek mifelénk mostanság.
Hazafelé a buszon olyan traccspartit rendezett néhány néni, mintha egy kirándulóbuszon lettünk volna. Egyikükről, aki mindig a fő hangadó, sok mindent megtudtam, mert csak mondta, mondta megállás nélkül: az öregapja parádéskocsis volt a gróféknál (értsd: a Batthyány-kastélyban), a nagyanyja pedig szakácsnő ugyanott. És hogy itt akkor volt jó élni, amikor ez még nem volt város, mert akkor rend volt, nem pedig ilyen mocsok. Akkoriban még, mondta, az emberek rendbetették a házuk előtt az utcát, de aztán erről leszoktatták őket azáltal, hogy elvégezte helyettük a tanács, meg az önkormányzat, most meg ugye nem lehet visszaszoktatni senkit a régire, azért nézünk ki így. Előadta küszködéseit a vakonddal, ami kitúrta a fél veteményét, nagy derültséget keltve mesélte, hogy már mindent kipróbált, vakondűző növényt telepített, palackokat, meg riasztó kütyüket dugdosott a földbe, de minden hiába, szerinte az összes vakond rajta nevet és közben vígan túr tovább. A gyümölcsfákat dézsmáló madarak ellen pedig nála a fiától kapott kiselejtezett lemezek (értsd: cédék vagy dévédék) váltak be nagyon, azokat aggatták föl spárgára, mint a karácsonyfadíszeket. De mint kifejtette, az is csak egy-két hétig tartott, mert a madarak megszokták és felbátorodtak - igaz, addigra nagyjából leszedték a cseresznyét, meggyet. Így kacskaringóztunk az utcákon a busszal, a hangulatra panasz nem lehetett.
De még mielőtt hazaindultam volna, adtam a kultúrának és beugrottam a könyvtárba. Olvasni most nem szándékoztam, csak kölcsönözni, futólag mégis belelapoztam a legújabb Magyar Naplóba és mindjárt meglepetés is ért. Egy többoldalas beszélgetést találtam Pósa Zoltánnal, akiről ugyan eddig semmit sem tudtam, most viszont kiderült számomra, hogy fia az egyik legkedvesebb szegedi tanáromnak. Nem volt időm a cikket végigolvasni, majd legközelebb, de kíváncsi lettem és egy könyvét gyorsan kikölcsönöztem. Wodehouse és Pósa Zoltán, ezekkel távoztam a kultúra szent csarnokából.
Ilyenek mennek mifelénk mostanság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése