Szerintem az élet

Nyaralási élmények, cseppenként adagolva III.

Aztán ha már ott voltunk, közel a határhoz, úgy gondoltuk, átmegyünk, miért ne? De ahová megyünk, ne legyen messze és ne legyen túl nagy, turistaáradattal súlyosbított helység, ilyesmi követelményeink voltak, amikor tervezni kezdtünk. Végül maradt célnak Katzelsdorf, amit egymás közt Macskafalvának hívtunk (bár a Lajtán túli település lévén, sosem volt magyar terület), és úgy gondoltuk, visszaútban majd leszállunk valahol, mondjuk, Mattersburgban. Nekem volt már itthoni élményem a vasúti útmegszakítás fogalmáról, mégpedig igen rossz tapasztalatokkal rendelkeztem ez ügyben, úgyhogy némi aggodalommal néztem a jegyváltás elébe. Megérti-e a kisasszony ezt a bonyolult útitervet - retúrjegy, de mégsem sima retúr, mert visszafelé leszállunk és máshonnan jövünk vissza - és vajon megoldható-e eme igen összetett probléma? De pillanatok alatt kiderült, hogy a dolog rendkívül egyszerű: a vasútvonal távolságok és árak szerint sávokra van osztva, sávokban behajtogatható jegyet kapsz és azt a megfelelő helyen összehajtva dugod be az automatába induláskor és visszafelé is, valamint az útmegszakítás helyéről visszainduláskor is. A kalauz a vonaton csak azt ellenőrzi, hogy valóban a megfelelő időben bélyegezte-e rá az automata a dátumot és óra-percet. (Zárójelben megjegyzem, tán javasolni kéne, hogy a máv szervezzen illetékeseinek tanulmányi kirándulást tapasztalatszerzés céljából, hogy miképpen is megy a GySEV-nél az útmegszakítás adminisztrációja, és akkor nem kellene idehaza sem forgalmi irodára rohangálni kézzel írott pecsétes igazolásért, hogy legális legyen, ha útközben leszállsz valahol.) Odafelé Mattersburgon is áthaladtunk és máris módosítottunk az útiterven, mert az állomástól bizony túl messze látszott a település központja, ezért lemondtunk Nagymartonról (ez a magyar neve).
Na de egyelőre eljutottunk Katzelsdorfig, ahol az állomás, egy bakterház méretű épület a falu szélén van, de tényleg a legszélén, úgyhogy gyalogolhattunk rendesen, mégpedig szebbnél szebb és persze tökéletesen rendben tartott új építésű kertes házak közt. Ezek közös jellemzője, hogy a kerítés mindegyik előtt úgy nagyjából derékig ér, tehát tényleg csak jelzés-funkciót tölt be. Az utca elejéről, ha ködösen is, de láttuk az Alpok vonulatát, aztán mielőtt a főutcára rákanyarodtunk volna, egy kis parkban világháborús emlékművet találtunk.

A főutca elvezet a templomig, amelynek tornyán szokatlan módon egy vasvitéz áll.

Vicces népek lakhatnak arrafelé, az egyik ház padláslikjából kődisznó kukucskál kifelé, de egy kapun találtunk muris táblát is:

(Vackor felvétele)

Kastély is van a faluban, de alig volt fotózható, részben a sok parkoló kocsi miatt, részben pedig mert amint látszott, főleg étteremként üzemel. Aztán láttunk az út mellett egy picike Nepomuki Szt. János kápolnát, valamint megtaláltuk a Lajtán átvezető fedett fahidat - meglepetés volt, hogy a Lajta mennyire sekély - és ezzel be is fejeztük katzelsdorfi felfedező utunkat, főleg mert tudtuk, ugyanezen a hosszú távon még vissza is kell mennünk.

 (Vackor felvétele)

Aztán mindenféle benyomások: az állomás ugyan személyzet nélkülinek látszott, de tökéletes rend és tisztaság uralkodik körülötte és a belső váróhelyiségben is, az épület falán a jegykezelésre szolgáló automata is működik (igaz, helyiek szerint mostanában jó ideig állandóan 11 óra 10-et bélyegzett minden jegyre). A várakozók köszönnek egymásnak, nekünk, a sosem látott idegennek is, és ez a viselkedés egész nap jellemző volt, akármerre jártunk.
Visszafelé Mattersburg helyett Bad Sauerbrunnban szálltunk le és nem is bántuk meg. Ez egy kifejezetten gyógyüdülő-település, sok növénnyel, nagy fákkal, családokkal és Konditorei-be besétáló seniorokkal. Bár a savanyúvizet nem kóstoltuk meg, pedig ott csorgott egy kiépített faépítmény közepén a négyoldalú kút négy csapjából, viszont sétáltunk és ücsörögtünk kicsit a rózsakertben, ahol minden tő rózsa mellé egyforma táblákra írva van az illető rózsafajta neve és a középen álló szökőkút teste is felfutó rózsaindákat formáz, majd pedig nagyon jót ebédeltünk a Park Hotel éttermében. A marhahúsleves (mit Gemüse) tökéletes volt és magától értetődően oldották meg, hogy az óriási bécsi szeletből fél-fél adagot kaphassunk. A pincérfiú jópofa dallamos hanglejtéssel mondta a tesséket és a köszönömöt is, viszont a köret rendelésekor a petrezselymes krumpli valami egész érdekesen hangzott az ő szájából, nagy fantázia kellett, hogy megértsük, de megbirkóztunk ezzel is.
No és ha már benyomásokat sorolok, mindenképpen megemlítem, hogy ugyan nem volt sok vendég rajtunk kívül, de az a néhány, ha elhaladt az asztalunk mellett, kivétel nélkül mind Mahlzeit-et mondott nekünk, a vadidegennek.