Szerintem az élet

Randy Travist hallgatok, ilyen a hangulatom. Egyébként pedig csak apróságok történnek és halovány benyomások érnek, de tán jobb is így.

Mert mit mondjak arról, amikor a piacon oldalról azt hallom: szerbusz, Editke és automatikusan odafordulok, mert bár a hang tulajdonosával már legalább egy éve nem találkoztam, de tudom, hogy tíz éve következetesen eltéveszti a nevemet - és tényleg ő volt, és tényleg nekem köszönt. Anna ugyan számtalanszor voltam már másoknak, az még hagyján, de hogy mi a logikája az Editnek, fogalmam sincs.
Vagy mit meséljek arról, amikor a főtéren mellémtelepedett a padra egy bácsi, akit véletlenül éppen térdportézissel műtöttek egy hónappal ezelőtt, aztán persze komoly tapasztalatátadás következett, amitől persze nem határoztam el magam a tortúrára, de legalább már tudom, hogy ha egyszer majd, mégis, esetleg... akkor ki lesz az orvos, akivel.

Aztán arról sincs sok regélnivaló, hogy milyen kellemes, amikor a háziorvos mérlegén egy kilóval kevesebb vagyok, mint az itthonin, mert legfeljebb arra juthatok, hogy bezzeg a digitális mérleg, na ugye, az a reális (de csak mert az mutatta a kevesebbet, naná).

Arról pedig lenne mondanivalóm, amit egyik nagy könyvtárunk legújabb "rendezvényéről", a katalógustemetésről gondolok. Én már a pár évvel ezelőtti és azóta nagy népszerűségre szert tett veszíts-el-egy-könyvet kampánytól is rosszul voltam (jellemző, az is könyvtárosok fejéből pattant ki eredetileg grrr...), úgyhogy jobb, ha most egy szót se szólok. 

Ja, és miután Wodehouse-zal már végeztem, mert sajnos, nincs tőle több könyv a könyvtárunkban, mostanában Agatha Christie-t olvasok. Hát ilyenek mennek nálam mostanában.