Szerintem az élet

Ilyen bejelentgetős korszakom van, amíg még itt vagyok, most éppen kóbor kutya ügyében intézkedtem, aztán majd kiderül, eredményesen-e. Mert már pénteken is szóltam az illetékeseknek, hogy cirka három hete lakik itt a környéken, jól körülhatárolható helyen egy szerencsétlen, zsemleszínű, nagytestű kutya, egyre lassabban mozog, és látszik rajta, hogy mindig gyengébb. Nem tudom, miből tartja fenn magát, valamit kell ennie, mert anélkül már ennyire sem élne, dehát ez akkor sem állapot. Pénteken épp elheveredett a gázszerelőék nyitott kapuval hagyott udvarában, amikor beszóltam a telepre és elmagyaráztam, hol van a kutya. Az akciót már nem tudtam figyelemmel kísérni, nem látok innen el oda, de reménykedtem. Hiú remény volt, tegnapelőtt megint itt kóválygott a nyomorult az út mellett. Aztán ma reggel újra itt botorkált, ekkor szóltam be újra a telepre - gyorsan hozzáteszem megnyugtatásul, hogy ez már nem olyan telep, mint az én gyerekkoromban volt a sintértelep, ahová dróthurokkal végzett horrorisztikus elfogási manővert követően kerültek az ebek a biztos halálra szánva, hanem itt tényleg addig próbálják rendes körülmények között tartani a kutyákat, míg nem akad gazdájuk, vagy esetleg a régi gazda nem jelentkezik értük. Hogy aztán ma sikerült-e elvinni szegény kutyust, nem tudom, majd kiderül. Vagy nem.

Ja, és szintén mai esemény: fürge rókalábak, surranó kis árnyak, hipp-hopp... igen, megint van rókánk. Állunk ma reggel az állomás peronján, hát jön ám a temető felől az úttesten fürgén kocogva egy jól megtermett állat, nem akartam hinni a szememnek, ilyen farka nincs kutyának, de ilyen fejformája sincs, na mondom magamban, ez egy róka. Ő meg senkire se hederítve csak menetelt határozottan a láthatólag nem először járt úton, befordult a szemközti peronra Herceghalom irányában, haladt még vagy húsz métert, majd pedig bebújt az egyik telek hátsó kerítésénél a bozótba. És mit csináltak az emberek? Jól sejted, semmit. Senki nem szisszent föl, hogy jé, ez egy róka, mindenki bámult maga elé, mint addig, vagy beszélgetett, mint addig. Mondom, kutyával, de semmilyen más, jogosan flangáló háziállattal nem lehetett összetéveszteni. Egyedül a mellettem ácsorgó két menekülttábori ázsiai fiatalember hanglejtése változott meg, ők a maguk, számomra sajnos érthetetlen nyelvén hangot adtak meglepődésüknek. Mi, magyarok meg csak álltunk és észre se akartuk venni, mi megy ottan pár méterre tőlünk. Szerintem ha vár egy kicsit, még a beérkező pesti vonatra is nyugodtan felszállhatott volna és akár Tatabányáig is eljut, azt is csak bambán bámulta volna mindenki. De szerencsére több esze volt, maradt itt a jól bevált helyen.

Szóval, ne ríjatok, lesz itt életkép ez alatt a pár nap alatt, míg itt vagyok, aztán meg, ha ott kicsit magamhoz térek, a fővárosi úri népek közt is  biztos akad tollhegyre való.