December óta vívódtam, hogy otthagyjam-e a rajzkört, ahová már négy éve járok. Szívem szerint otthagynám, de angolosan, szó nélkül mégse illene, viszont ha végleg elköszönök, valami magyarázatot adnom kell, amivel azért nyilván megbántanám a tanárnőt, ezt pedig nem akartam.
A szenior egyetem művészettörténet kurzusát januárban szabályosan ráerőltettem magamra, bár a téma nem nagyon érdekelt, viszont a két előadó, akik felosztották maguk közt ennek a félévnek az anyagát, hát ők a legjobbak a tanszéken, de tényleg. Beiratkoztam, kifizettem, elkezdődött a félév, de már az első előadáson be kellett látnom, hogy ez rossz döntés volt, akármilyen jó a tanár, akkor is. Semmi kedvem nem volt az egészhez, legközelebb már nem mentem el, aztán a következő héten sem, kész, elkönyveltem veszteségnek.
Ki hitte volna, hogy hamarosan tőlem teljesen független okból mindkettő megoldódik. Nincs rajzkör, nincs egyetem, és ma a csendes utcán a szembejövő ismeretlen asszony - látva, hogy nagyjából egykorúak lehetünk, túl a hetvenen - azt kérdezte: "Tessék mondani, szabad nekünk itt kint sétálni?"
Hát... mit mondjak? Inkább járnék a rajzkörbe, meg a művészettörténetre is.
5 megjegyzés:
Bárcsak szabadon járhatnánk mindenhová! Legrémesebb álmaimban sem gondoltam volna erre, még január-februárban sem
Én sem. Pedig a háborún kívül már annyi mindent átéltem, de ez most valami egészen más.
A szabadságot, mint a vizet meg a levegőt, akkor kezdjük értékelni igazán, amikor megvonatik tőlünk...
Hogy vagy Ági, minden rendben?
rhumel
Köszönöm, rhumel, jól vagyok, csak a szobafogságot viselem nehezen.
Megjegyzés küldése