Szerintem az élet

Életkép, 2020 március, Magyarország. Derült ég, ragyogó napsütés.

Noel (kb. 5 éves): Dáviiid!

Dávid (6 éves): Szia, Noel!

N.: Gyere át, beszélgessünk!

D.: Nem szeretnétek koronavírusos lenni, ugye?

N.: (kis gondolkodás után) Neeem...

D.: Most koronavírus van, úgyhogy sajnos, nem mehetek át.

N.: …. (szomorú arcot vág)
D.: (oktató stílusban) Tudod, hogy ha koronavírusos leszel, elvisz a mentő? Hallod, most is megy a mentő, az ott mind koronavírusos. De mindjárt vége lesz, megmondjam, hány hét? Két hét, az ugye, nem sok idő? Majd akkor átmegyek, jó?

N.: Jóóó...

D.: Na, megyek a kutyámhoz, csá!

Dávid pár nappal ezelőtt ugyancsak Noelhez:

- Nem mehetek át, bemondták, hogy egymástól egy vagy két méterre kell lenni. Nálatok elég szűkös a hely, nem tudnánk két méterre lenni. De majd ha elmúlik a koronavírus, akkor elmegyünk a  vasúti (sic!) történeti parkba. A vasúti történeti parkban föl lehet szállni a mozdonyra, tudod? Te is jöhetsz velünk! Kérdezd meg anyukádat, jöhetsz-e! 

Noel megkérdezi, anyuka igent mond, Noel közvetíti Dávidnak, mindenki boldog. Most már csak az kell, hogy elmúljon a koronavírus. Két hét -  jó is lenne, ha ez nem csak egy hatéves álma volna.