Mivel kommentben Rózsa említette, huszonévesen mennyire hasonlítottam nagymamám fiatalkori képére, elgondolkodtam a külső jegyek öröklődéséről. Mert már a kisgyerek is hallja, amint a felnőttek tárgyalják, hogy ő kire hasonlít. Tiszta apja/anyja ez a gyerek – mondják, sőt néha nagyszülő, nagynéni, nagybácsi is szóba kerülhet ilyenkor, mert valóban, nemcsak a szülők külsejének egyes jellemzőit örökölhetjük, hanem egyéb felmenőkét, felmenők oldalági rokonaiét is.
Az én esetemben például emlékszem, úgy vélték, jogos, hogy már kicsi gyerekként koromhoz képest magas vagyok, hiszen apám és anyai nagyapám is magas, "rájuk ütött a gyerek" – mondogatták. Hogy nagypapám tényleg magas volt, erre a fényképeken szoktam rácsodálkozni, mert bár ismertem őt, nyolc éves voltam, amikor meghalt, nekem akkor nem nagyon tűnt fel a termete. Viszont a régi fotókon Nagypapa tényleg mindenkinél jóval magasabb, némelyik képen idegen férfimunkatársak is láthatók, közülük is feltűnően kiemelkedik.
Én magam gyerekkoromban mindig úgy láttam, Apura hasonlítok, és úgy is volt. Akkor még. Aztán jóval később, idősödvén, úgy ötvenes éveimtől kezdve egyre jobban kezdtem hasonlítani Anyura, mégpedig az ő időskori arcvonásaira. Az utóbbi években többször is előfordult, hogy olyanok, akik évtizedek óta nem láttak, felismertek, mondván: "...megismertelek, annyira hasonlítasz anyukádra!" De ha Anyu régi, kislánykori képeit látom, némelyiken megdöbbentően hasonlít az én kislánykori gyerekarcomra. Így ér össze minden, kislányként is hasonlítottunk, öregként is hasonlóak lettünk.
Anyu az 1930-as évek elején
Itt pedig Anyu és én az ötvenes évek vége felé
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése