Szerintem az élet

Volt egyszer... illetve még most is van egy barokk kastély Rákoskeresztúron. 1760-ban építtették a Podmaniczkyak, a falu ő birtokuk volt. Vigyázó-Podmaniczky kastélynak azért nevezik, mert Vigyázó Sándor a XIX. század második felében benősült a Podmaniczky-családba, amikor elvette Podmaniczky Zsuzsannát. Vigyázó Sándor gróf nagy bibliofil és műgyűjtő volt, komoly ősnyomtatvány- és kódexgyűjteménnyel, valamint nagy értékű műkincsgyűjteménnyel rendelkezett. Magas kort ért meg, 96 évesen halt meg 1921-ben, végrendeletében pedig ezt írta:

"Rendíthetetlen meggyőződésem, hogy az európai színvonalon álló s emellett minden ízében magyar kultúra Magyarország és a magyar nemzet fennmaradásának legbiztosabb záloga. Ez okból a fenti eshetőségre [mármint ha fia utód nélkül halna meg] egész vagyonomat a magyar nemzeti kultúra szolgálatába kívánom állítani, mely célt első magyar tudományos intézetünk útján vélem leginkább elérhetőnek..."

Vigyázó Sándor fia, Ferenc, aki szintén korának ismert műgyűjtője volt, hét évvel élte túl apját, nem nősült meg, gyermeke sem született. Saját végrendeletében teljesítette apja akaratát, így az egész vagyont a Magyar Tudományos Akadémia örökölte, Széchenyi István óta nem volt ilyen nagy adományozója a tudós társaságnak. Vidéki földbirtokok, budapesti házak, bankbetétek, értékpapírok és persze az értékes könyvtár és a műkincsek alkották a hagyatékot, melyért Ferenc grófot már évek óta perelték a rokonok, úgyhogy amikor 1928-ban az Akadémia megkapta a hírt az örökségről, azonnal a nyakába vett egy elhúzódó, több évi pereskedést is.
Vigyázó Ferenc a saját végrendeletében kikötötte, hogy a keresztúri kastély mögött 1906-ban felépült családi kriptát az örökös gondozni tartozik:
"... a családi kripta állandóan a legjobb karban tartandó fenn, az ott elhelyezettek kegyeletes megőrzésével ..."

... valamint azt az óhaját is kifejezte, hogy a kastélyban rendezzenek be múzeumot:
"... a hagyatékomhoz tartozó összes ingóságok a nagy, összekötő és kis kastélyban helyezendők el múzeumszerűleg."

Ez volt a múlt. A jelen pedig? Kezdjük a végén: az Akadémia, mihelyt a pereskedések véget értek, valóban berendezte a múzeumot 1935-ben, vagyis meghagyták a kastély eredeti berendezését és kiegészítették neobarokk stílben készített tárlókkal, amelyekben a műkincseket elhelyezték. Majdnem tíz évig állt a múzeum, aztán a háború utolsó hónapjaiban kimenekítették onnan az értékek egy részét, például a könyvtárat és a legértékesebb régi ötvöstárgyakat, falikárpitokat, a többi pedig ottpusztult, amikor az épület találatot kapott, és persze sok mindennek enélkül is lába kelt. Pár régi, rossz képen még látható egy-két múzeumi részlet:

És a mauzóleum? Ami a század elején ilyen volt, ahogy ezeken a képeken látszik, hatalmas síremlék, belül kápolnával, freskókkal, két oldalához pedig 16-16 oszloppal szegélyezett sétány vezetett:

A mauzóleumnak már negyvenvalahány éve nyoma sincs. Én még láttam romjaiban a hatvanas évek elején (telente nagyon jókat lehetett szánkózni arról a dombról), az épület alatti kripta kibontva, kirabolva tátongott az omladozó lépcsősor alatt, nekünk, gyerekeknek félelmetes látvány volt. 1965-ben egyszerűen felrobbantották, rossz nyelvek azt suttogták, hogy a mellette akkoriban épített atombiztos (!) óvóhelynek volt útban a grófi nyughely. Minderről nem az Akadémia tehetett, akkor már rég nem az ő fennhatóságuk alá tartozott sem a kastély, sem a környezete - '45 után elveszítették az ingatlanokat, csak a könyvtár és a műkincsek egy része maradt a tulajdonukban.

Mostanában olvasom, hogy a mauzóleumnak legalább a helyét már feltárták, megtalálták az alapokat és az önkormányzat tervezi, hogy emlékhelyet alakít ki ott. A kastély mellett a hatvanas években épült művelődési ház pedig tavaly szeptemberben felvette Vigyázó Sándor nevét, emléktábláját az előcsarnokban helyezték el. Az öreg gróf, így emlegették a régi keresztúriak és mesélték a bolondériáit, például, hogy amikor be akart menni a fővárosba - mert akkor még hol volt oda Budapest! előbb Kőbányáig kellett valahogy eljutni - szóval, az öreg gróf ilyenkor elindult gyalog a földúton toronyiránt. Aztán mindig akadt egy szekér, ami utolérte és a jótét lélek keresztúri tót vagy sváb atyafi lekiáltott neki: "Üljön föl, gróf úr!" - és az öreg felkapaszkodott a szekérre, így döcögtek be Kőbányára.

A kastélyban kezdett működni 1953-ban a kerületi gimnázium, mindaddig, míg 1961-re fel nem épült egy másik helyen az új gimnáziumi épület. A lenti képen az alsó sorban középen egy olyan felvétel van, ahol a kerti főbejárat előtt fényképezkedik egy akkori osztály. Az ott ülő tanárok közül kettő még engem is tanított később, bár én már az új épületbe jártam. Később nevelőotthont költöztettek a kastélyba és ha jól tudom, egészen a kilencvenes évek elejéig így működött, attól kezdve pedig üresen állt. És persze sok éven át pusztult és pusztult, rongálták, felgyújtották, az egész tetőszerkezete leégett, hosszú ideig nem volt gazdája, nem kellett senkinek. Pár évvel ezelőtt végre megvette egy cég és szállodát, éttermet, kávéházat álmodik bele, álmodja azóta is, mert lassan bár, de halad a felújítás. Talán egyszer tényleg úgy fog kinézni, ahogy az méltó egy lassan már kétszázötven éves kastélyhoz, hogy az örökhagyók se forogjanak a rég szétdúlt, nem létező sírjukban.

Kattints rá, akkor jobban látszik!

Ráadásképpen még megmutatok a Vigyázó-hagyatékból egy gobelintechnikával készült szövött kárpitot, hatalmas darab, majdnem négy méter magas, XVII. századi flamand szövőműhely munkája, Dido és Aeneas jelenetét ábrázolja: