Szerintem az élet

Tisztára a hatásom alatt vagyok még mindig attól, hogy tegnap este végre megírtam egy kétoldalas levelet papírra, kézzel és oroszul (annak, aki ama nevezetes pacsulit küldte a múltkor). Kézzel írni lassan teljesen elfelejtek, mióta örökké csak a billentyűket püfölöm. Papírra levelet szinte senkinek nem írok már évek óta, kivétel az néhány karácsonyi-húsvéti képeslap, de azok száma kihalásos alapon évről évre csökken. Oroszul pedig, hát ... tényleg se nem írok, se nem olvasok. A neten időnként utánanézek ennek-annak, de az a legjobb esetben is csupán passzív nyelvgyakorlás, semmi több. Szóval, bár igazi motivációja nincs az orosztudásom felelevenítésének és bár elhatároztam, hogy életem alkonyán már nem gyötröm magam olyasmivel, amivel nem muszáj, de most kivételt kell tennem és igenis erővel rávennem magam legalább az eredetiben való olvasásra, Ulickaját, Turgenyevet, Ilf-Petrovot, verseket, akármit, amit el bírok viselni, de az nem állapot, hogy egészen elfelejtsek oroszul. Ezzel legalább az agytorna is meglesz, Alzheimer-kórt és egyéb elbutulásokat elodázandó, úgyse csinálok lassan már semmi értelmeset, hát akkor hajrá. (Csak így, ponttal a végén, mert őszintén szólva, a felkiáltójelhez több lelkesedés kéne, de nincs.)