Szerintem az élet

Lassan úgy leszokom a netezésről, mint a régi vicc szerint a cigány lova az evésről. Aztán mire leszokott, mi is lett vele? - na, jobb, ha ezt inkább hagyjuk. Tényleg, nem elég, hogy rendszeresen csak este kapcsolom be a gépet (ez a mai délelőtt a kivétel), de mire megnézem a leveleimet, a blogokat, meg esetleg utánanézek valaminek, már ha addigra el nem felejtem, szóval, mire ezekkel készen vagyok, már csak bámulom a képernyőt és nem tudom, mihez kezdjek vele. És ilyenkor még tíz óra sincs, gyerek az idő. Ekkor madzsongozok egyet, eljutok 5-6 szintig, addigra förtelmesen megunom és becsukom a bótot. Kóros ez, legalábbis amennyire hozzátartozott az életemhez a net sok éven keresztül, ahhoz képest feltétlenül ijesztő. Én ugyanis nem éreztem magam netfüggőnek, nagyon jól elvoltam vele, eszem ágában sem volt leszokni róla, kérem szépen, akkor most mi ez?
A bloggal meg nagyon erősen úgy vagyok, hogy tényleg nem tudom, mit kezdjek már vele. A napi események naplózása nem a műfajom, szellemes szösszenetekre meg mostanában nincs kedvem. Mert mit meséljek? Hogy utálom a közeledő telet? Hogy irtózom a gondolattól, hogy még ezt a telet is itt kell töltenem, meg egyáltalán, minden perctől rosszul vagyok, amit itt kell töltenem és reményem sincs, hogy megszabaduljak végre innen? Hogy a beígért munkából úgy tűnik, semmi sem lesz, mert a felkínált feltételek mellett bolond lennék, ha belemennék? Hogy megint vágva-szabva-varrva vagyok, pedig még az előző stoppolásom se gyógyult be és már nagyon elegem van ebből az egész sebészesdiből, bármennyire is jó fej a dokibácsi és a nővérke? Hogy unom már, hogy mindenki lelke elém van öntve, ki-bejárok bennük, akár érdekel a mélységük, akár nem, de az enyémre valahogy senki se, vagy legalábbis igen kevesen kíváncsiak?
Egyre gyakrabban állapítom meg elszoruló szívvel, hogy minél tovább él az ember, annál több az olyan téma, melyet nem tud kifejteni higgadtan, mint egy író, mint egy elbeszélő, szóval, sem beszédben, sem írásban nem megy kiborulás nélkül. Akartam például a legutóbbi ünnep kapcsán arról írni, mit jelentett nekem október huszonharmadika régen, azelőtt, mármint a három évvel ezelőtti október huszonharmadikát megelőzően és mit jelent nekem azóta - aztán pillanatok alatt kiderült, hogy csak magamnak ártok, ha megírom. Mert tán leírni sem sikerülne, ha pedig mégis, évekig kerülgethetném azt a bejegyzést, bele ne olvassak, mint ahogy máris évek óta kerülgetek sok-sok bejegyzést. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, fogalmam sincs, hogy nem fojtja meg őket a sok elhessegetni való élmény, de én sokszor úgy érzem, előbb-utóbb belefulladok az ilyenekbe.
Szóval, felebarátaim, nemcsak írói válságom van pillanatnyilag, hanem globalice padlón vagyok, azt hiszem. Nem szösszenek tehát semmiről, mostanság már fejben sem blogolok. De még mielőtt valaki elkezdene győzködni, közlöm, hogy juszt se hagyom abba, majd gyüvök. Most pedig megyek, kifőzöm a túrógombócot, prézlit pirítok, megforgatom benne a gombócokat, rá tejföl, só és nyamm. Pá!