Szerintem az élet

Hiába ígértem meg Rózsának, hogy elfilozofálgatok magáról a blogról, mint műfajról, most nemigen van erre erőm, eléggé maródi vagyok. Inkább beteszem ide a régi blogomban talált összes bejegyzést, melyek erről a témáról szóltak. Amikor most kigyűjtöttem őket, érdekes felfedezést tettem: a jelenlegi blogomban nem találtam erről egyetlen pósztot sem, legalábbis olyat nem, amelyik tisztán csak ezt a kérdést boncolgatta volna.
Jöjjenek tehát a szösszenetek, hogyan morfondíroztam a blogról nagyon-nagyon régen, a kezdet kezdetétől.


2004. október 8., péntek

Gondolkodtam és arra jutottam, hogy nekem a blog annyit jelent, hogy élek a világban, nézek kifelé a fejemből, megértek, leszűrök, következtetek, aztán leírom. Események, érzések, jelenségek, emlékek, gondolatok - egy szóval kifejezve: az élet. Jöttem - láttam - leírom. Mégpedig úgy, ahogy éppen gondolom, és arról, ami nekem fontos.
Akkor hát: Lege, tolle!

Mottó saját használatra:
... nem érdekel, hogy mennyire tetszem neked, vagy bárki másnak (Demjén F.)


2004. október 27., szerda

Lassacskán rájövök, mi is a blog tulajdonképpen. Mindenkinek más. Van, aki szabályos naplónak tekinti és a nap minden eseményét megörökíti. A másik inkább kiragad egy-egy jelenséget és arról értekezik. A harmadik a pillanatnyi érzések, hangulatok hátán sodródva ír. Olyan is van, aki ismeretterjesztésre használja. De egyben megegyezünk: függünk tőle. A saját blogunk írásától és a mások blogjának olvasásától is. Mert mindannyian grafománok vagyunk, kedves kollégák, tessék tudomásul venni! Másképp hogyan vennénk rá magunkat többé-kevésbé minden nap, sőt időnként naponta többször is, hogy leüljünk, kigondoljuk, megszerkesszük, linkeljünk, beillesszünk, útjára engedjük? Meg aztán az ember egyszercsak azon kapja magát, hogy már blogos szemmel nézi a világot és az utcán fejben fogalmazza, amit meg akar osztani a többiekkel. Időnként fellázadunk, hogy elég, nekem erre nincs időm, kész, vége, harakiri - aztán mégse, duzzogva visszasompolygunk és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Majd pedig várjuk a reakciókat. És a visszajelzések jönnek, sokszor hamarabb, mint gondolnánk. Legutóbb például megtörtént velem, hogy miközben szerkesztgettem a mai második bejegyzésemet, az elsőre, amit negyedórával azelőtt tettem fel, már bejött egy üzenet.
Amíg csak ismerkedtem ezzel a műfajjal, azt hittem, az a lényege, hogy aki blogol, kiírja magából, amiről úgy érzi, ki kell jönnie, aztán kirakja a netre és ettől megnyugszik. Haha, nem úgy van az! Pillanatok alatt kialakul az ember körül egy társaság - ha nem lenne rossz izű a szó, azt mondanám, közösség - és milyen jó érzés tudni, hogy mindenfelől figyelnek rád, követik a gondolataidat, reagálnak, segítenek. Mert a visszajelzés fontos, nagyon is fontos, az asztalfióknak - meg a Dokumentumok mappának - nem szívesen ír az ember.
Vonzó az is, hogy ha akarod, elrejtőzhetsz, anonim maradhatsz. Mindenki annyit árul el magáról, amennyit jónak lát és a legtöbben élünk is ezzel a lehetőséggel, figyelünk, hogy ne legyünk könnyen azonosíthatók. Vajon hányan terjesztik ismerőseik körében a blogjuk címét? Valószínűleg nem sokan, mert az már nem az igazi, ha olyanok olvasnak, akik ismernek.

Hát, egyelőre ennyit a blog természetrajzáról. Írjunk, írjunk, csak semmi lazsálás!


2004. november 7., vasárnap

Érdekes dolog ez a blog. Mindig azt hittem, engem nem érdekelnek az emberek annyira, aztán most kiderül, hogy dehogynem! Booooorzasztóan sok időt töltök el blogok olvasgatásával, annyit, hogy az már egyenesen felháborító. Persze legtöbbször csak később jut eszembe, hogy el is lehetett volna menteni, aztán később offline elolvasni. De akkor nem tudom megnézni az esetleg előforduló linkeket, szóval, maradok online, ketyeg a modem, én meg belemerülök a mások gondolataiba. És a mások gondolatai időnként nagyon hasonlítanak az enyéimre, van úgy, hogy egyes blogtársak mintha csak helyettem írnák ezt vagy azt, pontosan, mintha a saját gondolataimat látnám.
Aztán például azt se tudtam erről a műfajról, hogy ennyire sok a visszajelzés. Gondoltam, végre leírom az érzéseimet, véleményemet erről-arról - "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" alapon - de hogy mindjárt olvassák is, sőt reagálnak is, az meglepett. Egyszerre csak emberek közt találtam magam, akik dicsérnek, figyelmeztetnek, kacsintanak, beszólnak - ez jó, nagyon jó!



2005. január 14., péntek

Elgondolkodtam, látva a legutóbbi szavazódobozom eddigi eredményét. Eszerint legtöbben azt szeretik a blogírásban, hogy bármiről írhatnak, nincs megkötve a kezük, valamint, hogy az olvasók reagálnak a blogjukra.
Amikor feltettem a két kérdést, az adta az ötletet, hogy úgy láttam, a blogírásnak nagyjából ugyanazok az előnyei, mint a hátrányai. Kötetlen műfaj, teljes szabadságot ad - de néha könnyebb lenne, ha lenne mihez igazodni. Ismeretlenül ír az ember, elbújhat, megjátszhatja magát, álarcot ölthet, ami izgalmas és felszabadító érzés lehet - de ha ismernének, akik olvasnak, talán jobban értenének. Az olvasók reagálnak és a visszajelzés fontos - de gyakran terhes is lehet.
Mert ugye mindenki mást akar, amikor blogot kezd írni. Naplónak szánja, amiben precízen lefesti a mindennapjai eseményeit: hol járt, mit csinált, kivel beszélt, mit főzött, hogyan aludt. Vagy érzéseket vázol fel, saját érzelmi viharait rögzíti. Esetleg figyeli a világot, az élet zajlását és kiragad belőle egy-egy mozzanatot. Netán egy téma körül forog és csak arról mesél. De egy tiszta koncepciónál megmaradni nagyon nehéz, a műfajok keveredhetnek és akkor gondolkodóba esik az ember: mit tegyen, melyiknél maradjon, vegyítse, ne vegyítse? Ilyenkor hiányzik a láthatatlan sablon, a keret, a zsinórmérték, amihez igazodni lehet, ami eligazít. Az "én blogom, azt írok bele, amit akarok" elve kényelmesnek látszik, de nem mindig működik.
Merthogy vannak olvasók. Mind mások. Egymástól is különböznek, de a blogírótól feltétlenül. És itt jön be a harmadik szempont: ha az olvasók ismernék az írót személyesen, sokkal könnyebben értenék. Mert a leírt szó suta, csak karakterhalmaz, nincs mögötte testbeszéd, szemkontaktus, gesztus, mimika, hanglejtés, ami több oldalról teszi világossá, amit mondunk. Hiába próbál az ember minél szabatosabban, világosabban fogalmazni írásban, ez vagy sikerül, vagy nem, de sokkal kevesebb a félreértés, ha személyesen beszélgetünk.
Sokáig csodálkoztam azokon a blogírókon, akik se kommentálás lehetőségét, se üzenődobozt nem illesztenek a lapjukba, legfeljebb az e-mail címük ad némi támpontot, de más kapcsolatot nem engedélyeznek senkinek. Ők azok, akik általában nem is jelennek meg soha másnak az üzenőfalán. Csak írnak, de mintha maguknak írnának, mintha nem is igényelnék, hogy olvassák őket, sőt úgy érzem, ők nem is olvasnak senkit. Nekik nyilván más a céljuk a blogjukkal, valószínűleg ugyanaz, mintha egy kockás füzetbe írnának naplót. Elhatárolódnak mindenkitől, nem tartoznak sehová. Ez is egy megoldás, kényelmes, békés módja annak, hogy kiírván magukból, ami kikívánkozott, letudják a dolgot és továbblépjenek.

Egyszóval, én még mindig nem tudom, mi a jó benne és mi a rossz, és hogy ami jó benne, az mitől rossz, és mi kellene ahhoz, hogy csak jó legyen benne, rossz pedig semmi - amíg ez majd egyszer kiderül, addig is ...


2005. október 6., csütörtök

Hát ez a nap is eljött. Ma egy éve kezdtem a blogot. Boldog szülinapot, kedves naplóm!

Tavaly ilyenkor először is megpróbáltam megérteni, mi is a blog, mire való és hogy én mit akarok vele. Akkor még azt gondoltam, majd jól kiírok magamból mindent, amit nem tudok elmondani, de alapvetően önmagamnak szántam a blogot, azt hittem, magamnak fogom írni. Mekkora tévedés!
Mert itt jöttek be a képbe a többiek. Reagáltak, reagáltam, írtak, válaszoltam, hozzátettek, hozzátettem, megjegyeztek, beszóltak, néha megsértődtek, néha megsértődtem, - egyszóval kezdtünk együtt élni vadidegen emberekkel, akikkel másképp soha az életben nem találkoztunk volna.
Ma már nem alszom el anélkül, hogy ne pillantanék rá legalább hat-nyolc kolléga blogjára, felmérem, mi van velük, jó-e a kedvük, mi foglalkoztatja őket, mi újság a gyerkőcök körül, aztán ha van még erőm, én is odabököm, amit érdemesnek tartok leírni. Mert már együtt élünk, ha tetszik, ha nem. Ha pedig valaki kiszáll közülünk, kicsit meg vagyok sértve: képes volt itthagyni a hűtlen?
Azzal a mottóval pedig, amit egy éve csíptem ki nagy dacosan a Demjén-nótából - "nem érdekel, hogy mennyire tetszem neked, vagy bárki másnak ..." - nem sikerült igazán azonosulnom. Talán már nem is akarok.


2005. március 6., vasárnap

Még egyszer - ki tudja, hányadszor, de biztosan nem utoljára - erről a műfajról.
Szóval, a blog. Ahogy halad előre az idő, egyre több tapasztalatot gyűjtünk mindnyájan és mindenki levonja a maga tanulságait. Például azt, hogy a blogot lehetőleg titkolni kell. Mindent, azt is, hogy ír valaki ilyent. Megmondom őszintén, én kezdettől csodálom, hogy vannak, akik terjesztik ismeretségi körükben a blogjuk címét, megtárgyalják, várják, hogy X meg Z vajon mit szól ehhez vagy ahhoz a bejegyzéshez. Én így biztosan nem tudnék leírni egyetlen személyes sort sem. Vannak nyitottabb és zárkózottabb emberek, felmerül a kérdés tehát, hogy az utóbbiak - mint én is - miért írnak blogot? Nem tudom, talán mégis van bennünk exhibicionizmus, csak nem ismerjük be és itt éljük ki. Talán a "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" effektus érvényesül. Talán ki akarunk írni magunkból mindent, amit nincs alkalmunk igazán megbeszélni senkivel. Kényszer, terápia, az írás élvezete, nem tudom.
Ami engem illet, nagyon igyekszem rejtegetni magam. Még véletlenül sem írom le a település nevét, ahol lakom, a munkahelyemét meg különösen. Nem írom le a kollégám nevét, aki megkeseríti az életemet, még a kezdőbetű sem felel meg a nevének. És főleg: gondosan titkolom, hogy egyáltalán blogot írok. Néha nehéz, mert kerültem már olyan helyzetbe, amikor egy kollégámmal jött szóba a műfaj, nahát akkor alig bírtam visszafogni magam, de mivel egyébként is működik bennem egy önvédelmi rendszer (különösen manapság, amikor akármilyen apróság elég, hogy az embernek másnap már ne legyen munkahelye), meg egyébként is meggondolom, mit mondok, sikerült hallgatnom arról, hogy nekem is van blogom. Eddig mindössze két embernek árultam el a címet, de bennük maximálisan megbízom, emellett pedig titoktartást is kértem tőlük.
De nincsenek illúzióim: ha esetleg olyan valaki olvasna hónapokig, aki ismer, előbb-utóbb felismerne. És keresőszavakkal is rám lehet találni akárhonnan, akárkinek, akármilyen szándékkal, ez valós veszély. Valamennyire véd a "nem publikus" megoldás, de akkor eléggé zárt körben marad az ember, nem tudom, ezen már gondolkodtam. Lehet, hogy ez a megoldás.
Azért szomorú, hogy semmi nem felhőtlen. Félünk itt, ott, mindenütt. Nem is ok nélkül.