Szerintem az élet

Megbocsáthatatlanul sunyítok itt egy mukk nélkül, pedig már vasárnap délután hazajöttem. Maradhattam volna, kapacitálva is voltam a maradásra, de éreztem, minél tovább húzom, annál kevésbé tudok elindulni. Ezért aztán megerősítvén lelkemet, mielőbb el akartam jönni, mert tudtam, egyre nehezebb lesz és a végén még ottragadok. Mert hiába hangoztattam korábban, hogy ó, csak 1-2 napot maradok Óbudán, épp a biztonság kedvéért - na ehhez képest semmi kedvem sem volt hazajönni. Le kellett vonnom a következtetést, hogy igen, nyilván ennyire utálok itt - mármint itthon - lenni, tudomásul kell vennem, ez van. Valamint arra is ott döbbentem rá, hogy az az általam lazán hangoztatott én_jól_megvagyok_egyedül-duma csak átverés, elsősorban önmagam átverése: kiderült számomra, hogy egy frászt, egyáltalán nem szeretek egyedül lenni, egyedül lakni. Mindezen mély, lélektani - sőt mélylélektani - felfedezések után aztán vasárnap buszozva, vonatozva szépen kényelmesen hazaevickéltem, hogy visszaszokjak az egyedül való lakásra.
Jól vagyok, az injekcióbeadás minden nap egy tortúra, de már csak egy van hátra, hurrá. Egyébként igen szerencsésnek mondhatom magam, mert semmiféle különleges vagy kellemetlen tünetem nincs és hogy fáradtabb vagyok a szokásosnál, abban mutatkozik csak, hogy este 9-10 közt már kidőlök. Szoktatom magam a gondolathoz, hogy még egy-két hét és már ehetek gyümölcsöt is, sőt lassan a talonban várakozó Győri Édesből is nassolhatok. Tegnap utcabéli látogatómtól valami eszméletlenül finom, magok és héj nélkül készített, zselészerűen remegő, gyönyörű színű, áttetszően rubinfényű ribizlilekvárt kaptam, holnap pedig randim van egy jóképű, kedves, szőke sebésszel, azért valljátok be, tudok élni, nem?