Szerintem az élet

Ez a mai 17 fok korántsem ugyanaz, mint a tegnapi ugyancsak 17 fok. Mint ahogy a szobában a mai 20 fok sem ugyanaz, mint amikor télen 20 fokot mérek ugyanitt. Érdekes. Most már kérem vissza a nyári meleget. :(

Ma gyerekes blogokat olvasgattam és eltöprengtem azon, vajon mitől lesz a mai óvodás kislányok többsége ennyire rózsaszín-, póni-, csillogócucc- stb. -őrült? Könnyen mondanám erre, hogy ha az első, második erre utaló jelnél a szülő igyekezne másfelé lökdösni ízlésügyben a gyereket, akkor tán nem rekedne meg ennél a körnél és mivel hihetetlenül fogékony és formálható, hamarosan tetszene neki más is. Hanem ekkor beleütköztem egy bejegyzésbe, ahol az anyuka éppen azt meséli, hogy náluk otthon egyáltalán nincs tévénézés, ám vesztükre a nagymamánál van Minimax. És a hatéves kislány, aki pár napot a nagyinál töltött, máris tökéletesen rögzítette emlékezetében a látott reklámokat, szó szerint idézi őket és a reklámozott cikkeket nagy örömmel fedezi fel a boltban. Nesze neked, gondos szülő. (Az most hadd ne ragozzam, mi a véleményem erről a visszataszítóan tisztességtelen módszerről, amikor a gyártók a kisgyerekeket célozzák meg a játékreklámokkal.)
Hát igen. És most jön az őskövület-szöveg. Milyen szerencse, hogy amikor én gyerek voltam, se tévé nem volt, se reklám. Visszagondoltam, volt-e nekem - úgy is, mint 5-6 éves kislánynak - valami ízlésbeli heppem vagy valami, amire olyan tényleg nagyon-nagyon vágytam. Egyszer kaptam a búcsúban egy pici, masni alakúra formázott aranyszínű (bádog)gyűrűt, amit nagyon szerettem, de hamarosan nyomtalanul elveszett játék közben a fűben, mintha a föld nyelte volna el, sokáig szomorkodtam miatta. Voltak még a copfomba kötött masnik, de azok inkább amolyan szükséges kiegészítők voltak, különös érzelmet nem tápláltam irántuk. Ha jól emlékszem, egyetlen olyasmi volt, amire egy időben úgy igazán, de nagyon vágytam, egy balettruha! Ennek előzménye, hogy ötéves koromban Anyuék becsempésztek engem az Operába egy Diótörő előadásra - valami olyasmit meséltek, hogy nem ütöttem meg a korhatárt, hogy bevihessenek, de mivel koromhoz képest magasra nőttem, simán bejutottak velem és Anyu ölében ülve néztem végig a balettet. Anyu azt mesélte, hogy moccanás nélkül csodáltam, ami a színpadon zajlott, majd miután hazaértünk, felismerhetően és tisztán dúdolgattam a zenét (nyilván a gyakrabban ismétlődő fő motívumokat) és közben táncoltam hozzá úgy, ahogy a színházban láttam. Ettől kezdve lett vágyam egy balettruha, aminek pörög a szoknyája.
Aztán egyszercsak meglett a balettruha, mert Anyu egyik kolléganőjének a kislánya balettozni tanult és a kinőtt gyakorlóruháját megkaptam. Fehér vászonból volt, ujjatlan felsőrésszel és ahhoz hozzávarrt, gloknisan szabott pörgős szoknyával! Igazi balettruha! Volt nagy öröm, ha csak lehetett, fölvettem és boldogan pörögtem-forogtam. Persze amilyen sebességgel én növekedtem, hamar kinőttem a ruhát és ezzel örökre elmúlt a balettőrületem is.
A nevezetes ruhadarab képe azonban az utókor számára is elérhető - a felvétel ugyan homályos, mert mint a lábtartásomon is látszik, épp táncolok nagy boldogan.