Szerintem az élet

Nem szép tőlem, hogy meg se mukkanok itt, pedig már mindenkinek megmutattam ide az utat, jönnek is az olvasók, néznek, aztán látják, hogy nem látnak semmit. Semmi újat.
Pedig megvagyok, csak nincs mit írnom. Hogy megkezdtem szezonális remeteéletemet? Hogy berendezkedtem a ki-tudja-mikor-jutok-el-bárhová helyzetre? Hogy feltöltöttem az összes hűtőt és elméletileg hetekig kibírom kimozdulás nélkül? Hát persze, kibírom, elméletileg. Ám ami a lelkemet illeti, na hát az elég nehezen bírja már ezt a pár napot is, pedig még csak most kezdődik a remeteség, de az idén minden eddiginél nehezebben viselem a tél perspektíváját.
Miről írjak még? Hogy ma este befejeződött a McLeod lányai? Igen, befejeződött és bár őszintén szólva egy ideje kicsit untam, de most már kitartottam, ki én. Majdnem happy end lett a vége, bár a sok nő közül az egyik hoppon maradt, de legalább tragikus végkifejlet egyik szálon sem következett be. Persze a happy endet sem kell hagyományos értelemben elképzelni, mert ez a sorozat aztán egyáltalán nem volt hagyományos. Összességében jó volt, tényleg. Volt jó néhány emlékezetes jelenet, szép kép, néha egy-egy emlékezetes, szép mondat, remek jó zene, szóval, nem tucat-szappanopera volt, az biztos.
De ma - tán hogy ne legyenek azonnal elvonási tüneteink - rögtön elkezdtek vetíteni egy másik, hatrészes, ugyancsak ausztrál filmet Rózsaágy címmel. Ahogy nézem, nem lesz rossz ez sem. Azon már nem is csodálkoztam, amikor rögtön ebben az első részben feltűnt egy szereplő, aki - igaz, csupán egy epizódban, de eléggé emlékezetesen - a McLeod-ban is játszott.
És hogy min nevettem ma nagyon? Például azon, amikor a sporthíradóban David Beckham halálkomolyan azt mondta*: "Keményen dolgozunk, Vilmos herceg ma korán reggel például az egyik döntnökkel reggelizett..." :))))



*annak kapcsán, hogy holnap dől el, hol lesz a foci VB és ezért az utolsó pillanatig lobbiznak a pályázó országok képviselői