Szerintem az élet

Amikor délelőtt megállt a kisteherautó a szomszéd kapu előtt, már akkor tudtam, mit fogok ma egész este hallgatni.
És nem is tévedtem. Szomszéd srác 17:40-kor hazaért, 17:45-kor elkezdte vágni a fát. Na de nem akármilyen fát, hanem hatalmas, nagy átmérőjű rönköket, baltával, széjjel. A házfaltól úgy fél méterre, vagy annyira sem (ilyen keskenyek a telkek, nincs választék, csak hátrafelé lenne, ott meg kiskerítés, ugye). A mindig ugyanolyan, billentős kisteherautó ugyanis mindig ugyanolyan, hatalmas farönköket szállít nekik, és egyre sűrűbben. Azelőtt úgy nagyjából havonta egyszer jött, de most már úgy látszik, hetenként.
Ó, persze, tudom, fűteni kell, hát hogyne. Csak például nem kellett volna két évvel ezelőtt pár tízezres tartozás miatt elpuskázniuk a gázt olyannyira, hogy még a gázórát is leszedte tőlük a tigáz, tehát még visszautat se hagytak maguknak. És azt is tudom, hogy semmi közöm ahhoz, ha családos, felelős felnőttek nem tudnak rangsorolni a fontos és kevésbé fontos kiadások között. De minden télen több estén át egyfolytában hallgatni ezt a rengést, azt szabad nekem.